ARCHÍV Készenlétben – a #mibotházimarikánk

Mert Botházi Mária a mindnyájunké. Ő a mi Mareszünk, a botházimarink, aki a „marikaság elviselhető könnyűségével” tart tükröt nekünk – elsősorban nőknek, de nemcsak – tárcáiban, karcolataiban. Karcosan, öniróniával, de sohasem bántóan, amolyan botházimaris pajkossággal, elnézően. És hogy miből lesz ez az egyedi eljárással készült íráspárlat, annak receptjét egyenesen tőle tudhatjuk: „Ihlet kell hozzá, ráhangolódás, a tökéletes együttható, tér, idő, és gyakran az sem árt, ha a csillagállás is megfelelő.” Az most pedig – mármint a csillagállás – kedvezőbb nem is lehetne a beszélgetésünkhöz, hisz a nevelés és a női mivolt kapcsolatát boncolgatjuk ebben a lapszámban, mi pedig Marikával „körbeneveltük” egymást: diákként szerkesztőtársam volt Udvarhely egyik tévétársaságának diákműsorában, a Nőilegnél pedig tőle vettem át a főszerkesztői stafétabotot, illetve -tollat. Most pedig nekem kérdeznem kell, neki meg válaszolni – igazából remélem, hogy csak jóízűen beszélgetünk. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin októberi számában jelent meg).

– Mi az első reakciód, ha felkérnek egy interjúra?

– Hogy nahát, pont engem?! Aztán majdnem ezzel egy időben: úristen, mit fogok felvenni? Ma már egy rádiós interjúról is készül fénykép a közösségi felületekre, állandóan megújuló ruhatár kellene az embernek. Jó darabokból pedig sosincs elég. Te, hogy én mennyit gondolkodtam, hogy mit kapjak magamra erre a Nőileg-es fotózásra! Holnapután lesz, és még mindig nincs piros fülbevalóm, pedig nagyon kellene. Holnap tanévnyitó, az utolsó dolog a piros fülbevaló, amivel foglalkozni tudok, na, mindegy.

Nekem ez hatalmas dolog, hogy címlap, olyan „ki gondolta volna”-érzés.

És mivel nem gondoltam volna, ugye, ilyenkor ismerem fel azt is, hogy jaj, még mindig nem adtam le azokat a kilókat, pedig hát címlaposabb lehetne úgy a sziluettem.

– Gyerekként gyakran játszik el az ember a gondolattal, hogy ismert ember lesz, kíváncsiak lesznek rá, számít majd a véleménye, címlapra kerül. És egyszer csak tényleg magával néz szembe egy címlapon. Jelzi ezt valami előre?

– Szerintem nem. Mondjuk, bennem mindig volt egy jó adag egészséges önbizalomhiány, ezért nem tudom, mások hogy vannak a jelzésekkel. Azért mondom, hogy egészséges, mert úgy érzem, az önbizalomhiányom mindig jó társam volt az életben, vitt előre, alázatot adott nekem, nem hagyta, hogy elengedjem magam. Közben mindig hittek bennem számomra fontos emberek, például te vagy életem másik meghatározó pedagógusa, Szász-Mihálykó Mária: azt mondtátok, ha százszor is visszadobják, amit írok, akkor is írjak. Aztán Cs. Gyímesi Éva, aki megígértette velem, hogy asszonyi teendőim ellenére sem hagyom abba az írást. Vagy később Cseke Péter, Csinta Samu, akik mindig olyan feladatok elé állítottak, amelyekről én nem hittem el, hogy meg tudom csinálni, de ők annyira vittek előre, hogy valahogy meglett. No de függetlenül ettől, az ismertséghez, azt hiszem, kell egy csomó véletlen egybeesés.

Én a közösségi média megjelenése előtt is írtam tárcákat, persze kerestem még a hangom, de megjelentek például a Krónikában vagy a Transindexen, ám kis családom és közeli barátaim olvasták őket a leginkább. Aztán jött a Facebook, páran elkezdték osztani az írásaimat, aztán ismert és sok ismerőssel rendelkező emberek, akik egyébként engem is ismertek, szintén elkezdték osztani, és „a gazdag egyre gazdagabb”-elv alapján egyre többen olvastak. Szépen megírja ezt Barabási Albert-László a legújabb könyvében, A képletben, amely épp a siker egyetemes törvényeiről szól. Tényleg úgy van, hogy a siker nem elsősorban rólad vagy a teljesítményedről szól, hanem azokról, akik látják a teljesítményedet, és arról, hogy ők hogyan látják azt.

– Voltak-e olyan illúzióid, amelyek szertefoszlottak, és lettek-e újabbak?

– Ó, nekem mindig vannak, a férjem mindig őrködik is az illúzióim felett. Mert néha már kacagni kell, hogy mennyire tudok hinni az emberekben, azt gondolom, hogy ha én kedves, rendes, becsületes, jó szándékú vagyok, azt fogom visszakapni. De ez persze nem így van. Naiv vagyok, nohát! Néha nagyon durván szólnak az emberhez odakinn, a világban, vagy akár durván is bánnak vele, átverik vagy át akarják, és ezt tudja, érzi. Nekem ilyenkor erős gyomoridegem lesz, nehezen tudok megszólalni, eléggé összeomlok az igazságtalanság érzésétől. De így van ez az online világban is.

Például soha nem akarok bántani, lelkekbe taposni az írásaimmal, sőt. Mégis jönnek aljas, alpári kommentek – az ember persze nem foglalkozik velük, de először olvasva mindenik olyan, mint egy arculcsapás,

akit pofoztak már fel, el tudja képzelni. Ez vegytiszta agresszió, mindig letaglóz, hogy mi rejlik az emberekben. Persze én sem vagyok mindig jó, mellényúlok néha, ironikus is vagyok, de szándékosan rosszakaratú soha. Életemben egyszer álltam bosszút, azóta is borzasztóan szégyellem magam, ha eszembe jut. A hibajavítást, az építő kritikát örömmel fogadom, de az agressziótól rettegek, menekülök előle. Te Ági, hogy lehet az, hogy ezek az emberek nevelik a gyerekeiket, templomba járnak, látogatják a szüleiket, segítik a kollégáikat, becézik a társukat, és közben kíméletlenül ütlegelnek másokat az interneten?

– Lehet, hogy nem is becézik. Talán ide kellenek az újabb illúziók?

– Talán. Töretlenül hiszek a világ jóságában, mert nem tudok úgy élni, hogy a világ egy rossz hely. Mondjuk, ez elég nyálasan hangzik. De becsszó, így van.

– Egyik tárcádban írod, hogy naponta az időbeosztás művészeivé leszünk. Neked sikerült?

– Jaj, ne is kérdezd! A múltkor el akartam menni egy remek képzésre, amely az időmenedzsmentről szólt, de amikor átgondoltam, hogy ez tokkal-vonóval kábé öt órát vesz igénybe a napból, és teljesen felborul miatta az időbeosztásom, nem mentem el. Panaszkodtam is a kollégámnak, Kádár Magornak, aki ilyenekkel is foglalkozik, hogy basszus, nem tudtam elmenni egy időbeosztás-képzésre, mert nem volt időm. Miután kiröhögte magát, adott nekem kölcsön egy könyvet a témában, de sajnos még azt sem tudtam elolvasni. De készülök rá nagyon.

– Úgy tűnik, akkor te is folyamatosan félkészenlétben vagy, ahogy írod. Ebben az üzemmódban hogyan jut energia új könyv megírására? Mert – mindnyájunk örömére – jut.

– Hát én vettem egy mély levegőt, és aláírtam egy szerződést a kiadóval, ismét a Koinóniával. Elég szörnyű kitételek voltak benne arról, hogy mi fog velem történni, ha nem adom le a könyvet. Az ilyesmi engem mindig segít a hatékony munkában. Nemrég lettem meg vele, mert muszáj volt, a vásárhelyi könyvvásárra jelenik meg. De nem kellett megírnom egy egész könyvet, tíz új írás lesz benne, és harminc olyan, ami már megjelent az utóbbi két-három évben a Főtéren, azokat csak szerkesztettem, vagdaltam véres kézzel. Úgy jutott rá időm, hogy a szabadságom idején dolgoztam vele, szerencsére a pedagógusoknak valamivel több szabadság jut, mint másoknak.

Egyébként nagy dologidőben azt csinálom, hogy tematikus napjaim vannak a munka mellett, amikor ügyintézek, mindent összegyűjtök, és csak ügyintézek, amikor házimunkázom, akkor egyszerre főzök-mosok-takarítok, amikor írok, csak írok,
Hirdetés

mert ilyenkor például teljesen fölösleges lenne főznöm, úgyis odaégne, teljesen elveszítem az időérzékem. Emiatt roppant kényelmetlen élethelyzetek is adódnak, a múltkor egy hosszabb mondat gépelése közben telefonált a gyermekem osztályfőnöke, hogy összegyűlt a tanári kar, hány percet kések még az iskolai bizottsági gyűlésről. Csak szorongattam a telefont a nagyszobában, ott álltam befürödve zsíros hajjal, hálóingben.

– És mindeközben életed minden területén nevelsz valamilyen formában: gyereket, férjet, újságírót, növényt…

– A férjek-feleségek nevelésében nem hiszek. Ha nevelni kezded, az már veszett fejsze nyele, felborul tőle az egyensúly, gyermeki sorba szorul tőle a másik. És önkéntelenül is sokat alakulunk a társunkhoz amúgy. De neveltek már eleget a szüleink, hát nem? Saját jogon szeretnénk létezni, saját akarattal és gondolatvilággal, minden kapcsolat ellenére. Egyébként a növényeimen kívül senki nem szereti, ha érezhetően nevelem. Nevelő szándékaim közben a lányom dühösen tiltakozik. Mondom neki, hogy kicsi szívem, márpedig ezt így kell, ne vedd zokon, csak nevellek. Na, ilyenkor ő felnyüszít. Ha látványosan nevelem őket, a diákjaim is szomorúan és mereven tekintenek maguk elé a padokban, várják, hogy vége legyen. Szóval akkor nevelek sikeresebben, ha nem akarok nevelni, csak úgy elvagyok azokkal, akikkel vagyok. Ha nem tervezem meg előre a lépéseket, az elvárásokat, a végeredményt. Közben persze teszem a dolgom, hisz a keretek úgyis megvannak, ha publicisztikaóra van, arról lesz szó, és otthon össze kell szedni a földre vetkőzött ruhát, nincs mese.

Botházi Mária, egykori főszerkesztőnk a tavalyi címlapfotózáson

De úgy érzem, akkor klappolnak a dolgok, ha közben csak úgy együtt vagyunk, elvagyunk, annak függvényében, hogy épp milyen a kedvünk, vagy milyen az idő, miként reagálunk egymásra, és nem mondjuk meg folyton a tutit. Ezért nem is értem, mire kell az a sok nevelési terv a tanügyben. A megtervezett nevelés teljesen életszerűtlen számomra, nem vagyunk droidok, és nem droidokat nevelünk.

– Miről fogsz írni az emlékirataidban harminc év múlva?

– Azt remélem, annyira elfoglalt leszek mindig, hogy nem lesz időm emlékiratokkal bajlódni. Továbbá azt is remélem, hogy megmarad az egészséges önbizalomhiányom, és nem akarom majd az utókort a saját emlékirataimmal boldogítani.

– Tiéd-e a boldogság?

– Hű! De nehezeket kérdezel! De mindig is nehezeket kérdeztél, teljesen lezserül. Így neveltél, te is észrevétlenül, példaképem voltál mindig. Csak ültünk nálad a nagyszobában vasárnaponként a kilencvenes években, és beszélgettünk, te és néhány tizenéves fiatal. Közülük többen ma ismert emberek, akiknek a diáktévés szerkesztője voltál, aztán pedig anyjuk helyett anyjuk. Ma el nem lehet képzelni, hogy volt erre energiád, kis gyerekeid voltak, két munkahelyed.

– Más idők voltak azok, Marika.

– Nagy szerencsénk volt azokkal az időkkel. Nélküled nem lennék ilyen, amilyen vagyok. Szóval a boldogság. Próbálok őszinte lenni, mert mindig viszolygok attól a magazinokban, hogy mindenki milyen boldog. Önfeledten boldog ritkán vagyok, úgy, hogy zsigereimben érezzem, az utolsó sejtemig. Ezek csak inkább rövid élethelyzetek, időszakok, akár pillanatok. Villanásszerűek szinte, ha visszagondolok rájuk. Viszont jókedvű, kiegyensúlyozott gyakran vagyok, vagy legalábbis ahhoz képest gyakran, azt hiszem, amennyi ebből tájainkon a felnőtt embereknek jut általában. Jó lelkiállapotban vagyok.

– Talán ennyi már elég is volna sok erdélyi magyar nőnek. Ha van ilyen, hogy erdélyi magyar nő. Van?

– Á, dehogy. És: persze. Nők vagyunk, és nőből, ugyanúgy, mint bárhol a világon. De a környezet meghatározza a társadalmat, a társadalom az embert, ettől nem lehet elvonatkoztatni. Bármennyire is szeretnénk, soha nem leszünk skandinávok, csak faljuk, mondjuk, a könyveket a hyggéről. Aztán meggyújtunk egy csomó gyertyát, bekuckózzuk magunkat, és… nem történik semmi.

Azt hiszem, csak akkor történnek a jó dolgok, ha azt élvezzük és aszerint élünk, ami a mienk. Van erdélyi magyar hygge is, a petróleumlámpa, a hegyvidéki reggel egy kicsike víkendház zsebkendőnyi teraszán, a füstölt szárazkolbász vöröshagymával vagy a vasárnapi húsleves, a ketyegő óra hangja egy takaros blokklakásban, ahol cserge van a kanapén, és perzsaszőnyeg a padlón.

A mi hyggénk a Kriterion-könyvsorozat is a könyvespolcon, kár, hogy sokan elkezdték kidobni. És ezek a dolgok meghatározzák az erdélyi magyar nő jóllétét is, aki sokszor állandó keresésben van, nevel, kinevel, lenevel és önnevel, de közben valahogy megkerüli saját magát. Ha a sok elfojtás helyére beszivároghatna a felvállalás, egészen jó dolog lehetne erdélyi nőnek lenni.

 Névjegy:

Botházi Mária, író, szerkesztő, egyetemi oktató. 1977-ben született Székelyudvarhelyen, tanulmányait a BBTE újságíró szakán végezte, ahol most egyetemi adjunktus. A Főtér.ro portál publicistája, a Me.dok című médiatudományi szaklap főszerkesztője. 2017–2018-ban egy évig a Nőileg főszerkesztője volt. 2016-ban a Koinónia kiadónál megjelent Boldogság juszt is a tiéd című karcolatkötete erdélyi sikerkönyv lett, azóta több kiadást is megért. További kötetei: Átmenetek (Komp-Press-EME kiadó, 2015), Vitályos Ildikó (Polis kiadó, 2005).

Fotó: Angyalosi Bea