„Az iparosítási politika Csík megyében a leányoknak, asszonyoknak kedvezett inkább, a házasodás korát élő – többnyire alacsony iskolázottsági szintű – falusi legények jelentős része pedig otthon maradt, többen a termelőszövetkezetben állatgondozással, fogathajtással foglalkoztak, és fokozatosan mellőzöttekké váltak a helybéli, ipari munkára »felvágó«, ingázó leányok által. Lassan-lassan öreglegényekké, »vénlegényekké« lettek” – írja dr. Balázs Lajos néprajzkutató egyik tanulmányában. Ebből az 1960-as és ’80-as évek közötti krízishelyzetből egy sajátos fordulat mozdította ki őket: „egyenként leányokat kezdtek hozni a moldvai katolikus falvakból. Több mint 70-en hoztak Csíkszentdomokosra – az endogám elv ellenére (olyan társadalmi elvárás, amely „előírja”, hogy a párválasztás az adott csoporton belül történjék – szerk. megj.) – ún. »100 lejes feleséget« az elküldött útiköltség (100 lej) és fénykép alapján”.
Mit vállalt egy leány?
Ezeknek a Moldvából elszármazott lányoknak, fiatalasszonyoknak a sorsképeit állította színpadra Lőrincz Hortenzia rendező-koreográfus az Udvarhely Néptáncműhelynél. Ő maga is Balázs Lajos tanár úr tanulmányában olvasott először a jelenségről, ami nagyon megérintette. „Még mindig élnek ezek az asszonyok, sokan. Számos történet ismert nem csak Csíkszentdomokosról, hiszen a teljes Gyergyói- és Csíki-medencében »divat« volt a hetvenes években, hogy a vénlegényeknek csángó feleséget hoztak. Nagyon megfogott engem ez a társadalmi jelenség, és úgy gondoltam, emellett nem mehetünk el. Úgy vélem, fontos lehet ma is, hiszen ma is komoly problémák vannak a párválasztással, a társra találással kapcsolatban, és nagy kérdés, hogy miként oldjuk meg ezeket. Abban az időszakban, amiről szól a 100 lejes feleség,
egyfajta megoldást jelentett a problémára a megvásárolt asszony, aki választotta vagy inkább belekényszerült egy ilyen élethelyzetbe”
– mondja Hortenzia. Az alkotót ebből a történetből leginkább az asszonyi méltóság megőrzése foglalkoztatta. „Mi volt, ami megtartotta őket? Ezek a moldvai csángó asszonyok erős hitükből fakadóan mennyi mindent el bírtak viselni egy nem igazán befogadó közösségben… Mit jelentett elhagyni a forrást, és idegenbe szakadni? Mit vállalt egy leány azért, hogy asszonnyá lehessen? Hogyan alakult benne az azonosulás, a változás és a megmaradás hármasa? Milyen lehetett a házasság, és megszülethetett-e benne a szerelem?” – sorolja Hortenzia a kérdéseket, amelyeket a táncos előadásban boncolgatnak.
Valós történetek a színpadon
A „sorsképfestésnek” nevezett produkció vázát moldvai csángó balladák, népdalok képezik, és több tájegység tánca is megjelenik benne (sóvidéki, gyergyói, gyimesi, csíki táncok), mintegy kitágítva a kört: az idegenbe szakadt asszonyok sorsa nem csak egy szűk térségre volt jellemző. A táncos jelenetekben pedig valóságos, konkrét történeteket mesél el a 100 lejes feleség. „Az első tételben például egy moldvai helyszínen vagyunk, ahol a szerelemvarázslás rítusa jelenik meg. Moldvában jellemző volt, hogy nagyon korán elmentek a férfiak idegen országba pénzt keresni, és a lányok, asszonyok közül sokan maradtak magukra.
Volt egy fontos szerelmi jelkép, a szervet, egy kis hímzett kendő, ha egy lány ilyent adott egy legénynek, az azt jelentette, hogy »mi szeretők vagyunk«.
Amikor elmennek a férfiak, a szervetet ráteszik a keresztre, mintegy rábízva magukat, az életüket a Jóistenre. Az előadás végére elfogynak a szervetek, így gördül végig a történet a fájdalmas asszonyi sorosokon” – meséli a rendező-koreográfus. Később láthatunk egy pálpataki jelenetet, ahol egy anya vesz pénzért asszonyt a fiának. De megjelenik az is, amikor a gyergyói piacon az apa vásárol a fiának csizmát, kalapot – és feleséget. Ahogy kibomlanak a történetek, láthatunk olyat is, amely jó irányt vesz, olyat is, amely a kemény munkát, adott esetben férfimunkát végző asszonyok életét villantja fel, akiknek a nap végére mégis nővé kellett válniuk.
Szembenézés és feloldozás?
Talán a zárótétel a leginkább megrázó: a csíkszentdomokosi legénynek egy barátja hoz feleséget, pénzért. Éppen bál van, amikor megérkeznek, és az egész falu tulajdonképpen „megkóstolgatja” az új asszonyt, mindegyre lekérik a táncban, leesik a katrincája, fogdossák, összetapogatják – látszik a fehér ruháján a sok kéz nyoma. Végül a legény is elfordul tőle, akinek hozták, gyakorlatilag megcsúfolják. „Volt, aki azt mondta, hogy nem is ábrázoltam annyira drámaian ezeket a sorsokat, történeteket, mint amilyenek azok valójában lehettek. És
felsejlik a férfiak szerepe is, az, hogy a székely emberek hogyan viszonyultak a nőkhöz”
– fogalmaz Lőrincz Hortenzia. „Láttam az alkotómunka során, hogy a férfi alkotótársaim szinte szégyenkeznek és a könnyük is kicsordul az előadás végén. A darab szembenézést kínál, és lehet egyfajta feloldozás is: gondolkodjunk el, lássuk be a hibáinkat, és aztán tudjunk tovább lépni” – összegez a rendező.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. márciusi lapszámában jelent meg.
Friss lapunkat megrendelheted innen.
