– Hogyan indult, milyen igény hívta életre a Szárhegyi Művésztelepet?
– Nagy Imre már a negyvenes években elindította egy székelyföldi művésztelep létrejöttének a megvalósítását, megszerezte hozzá a területet és a faanyagot Csíkszeredában, viszont a háború elsodorta a megvalósítást. Később, 1972-ben kezdődik Szárhegy története olyan formában, hogy az akkori szárhegyi plébános, Varró András elindít egy levelezést Márton Áron püspökkel abból az okból, hogy
az egyházközség nem bírja fenntartani a két templom mellett a ferences rendi kolostort is. Azt tanácsolja, hogy adják ki valamilyen művészeti célra, mielőtt az állam szanatóriumot csinálna belőle.
’73-ban ez nem sikerül a megyei kultúrbizottságnál, mert takarékossági évre hivatkoznak, de 1974-ben Zöld Lajos szárhegyi újságíró vezetésével elindul a művésztelep megvalósításának folyamata. Megkereste Gaál András és Márton Árpád képzőművészeket, hogy vállalják el a művésztelep művészeti vezetését, és ’74 augusztusában el is indul az első művésztelep, csaknem 30 résztvevővel. Az akkori táboralapítókat a Nagybánya iránti nosztalgia motiválta, de voltak akkori fiatal művészek is, mint Baász Imre.
– És így lett Gyergyószárhegy a bázis?
– Igen, egy szerencsés véletlennek köszönhető, mégpedig annak, hogy Zöld Lajosban éppen ’73-ban fogalmazódott meg egy művésztelep megvalósításának az ötlete. Csíkszeredában volt a két gyergyói művész, az egyik ditrói a másik alfalvi, Gaál András volt az akkori Megyei Kultúrbizottság elnöke, adott volt az akarat, a lehetőség, és elindult a folyamat. A természeti környezet, a kolostor, később pedig a helyreállított Lázár-kastély nyújtotta környezet olyan lehetőségek tárházát nyitották meg, amelyekre lehetett építkezni. Már az első évben megfogalmazták, hogy ,,legyen tágra nyitott ablak a világra, váljon a romániai képzőművészet keresztmetszetévé azáltal, hogy minden irányzatot befogad és tisztel.
Szárhegyen mindenki azt fest, rajzol, farag amit akar, ami nem fog tetszeni a hatóságoknak, raktárban fogja megvárni a jobb időket.”
Ez most már egy szárhegyi branddé vált.
– Nehéz általánosságban beszélni, de mégis milyen típusú anyagok születnek? És miért jók a hasonló művésztelepek?
– Két nagyon fontos periódus különíthető el: a rendszerváltás előtti és utáni periódusok. Az elsőben a hagyományos technikai műfajok művelői vannak jelen, a későbbi korokban egyre hangsúlyosabbá válik a teljes műfaji szabadságot hirdető nézet. Különös tekintettel az utóbbi húsz évre, az összes képzőművészeti műfajt bemutató munkákból tud külön-külön kiállítást rendezni az intézmény, a természetművészeti munkáktól, a médiaművészeken át a konceptuálisig. Aki alkotó és aktív képzőművész, annak általában megvannak otthon is a feltételei az alkotáshoz, viszont
egy jól szervezett művésztelep olyan lehetőségeket biztosít, amelyek sehol máshol nem valósíthatóak meg.
Gondolok itt azokra a beszélgetésekre, amelyek elkezdődnek egy-egy megnyitó után, vagy az alkotás közbeni gondolatok eszmecseréjére. És nem utolsó sorban egy olyan művésztelep, mint Szárhegy lehetőséget teremt arra is, hogy a gyűjteménybe kerülő alkotásokat bemutatja különböző tematikus kiállításokon, hozzáférhetővé teszi művészettörténészek általi kutatásra, stb. Ezek mind-mind olyan pozitívumokat adnak hozzá egy művésztelephez, ami messze túlmutat a közös alkotás lehetőségén.
– Mi a Szárhegyi Művésztelep sajátossága a többi, hasonló rendezvényhez képest?
– Különböző korok szervezői különböző szempontok szerint válogatták az alkotókat. Ugyanígy történik ez az utóbbi tíz évben is. Van, amikor grafikai művésztelep, van, amikor a fiatal generáció romániai képviselői vannak itt, van, amikor az Erdélyből elszármazott képzőművészek jönnek vissza együtt alkotni. Ugyanakkor a műfaji szabadságon kívül a hely is hozzáteszi azt a fajta nyitottságot, amelyet megszokott, gondolok itt a falubeli közönségre.
Ötven év alatt annyira hozzászoktak, hogy minden nyáron tele van művésszel a falu, hogy ez már az életük részévé vált. És ez érződik az utcán, a kocsmában, az anyagok beszerzésekor, stb.
Néhány évvel ezelőtt kerestem például fekete rackabőrt. Persze nyáron, jóval húsvét után. A gazdák csak annyit értettek, hogy valamelyik művésznek kell, hogy csináljon belőle kortárs művészetet. Tíz perc leforgása alatt az összes juhos gazda „összetelefonálta” egymást, hogy nincs-e valakinek fekete rackabőre, mert a művészeknek kellene „mittudoménmire”. Aztán a következő tavasszal az összes juhos gazda hívott húsvétkor, hogy van fekete rackabőr, gyere, vidd el…
– Kikre büszke a Szárhegyi Művésztelep?
– Nyilván voltak és vannak nevesebb és kevésbé ismert alkotók az eddig meghívott 976 alkotó közül, de mindenki meghívásos alapon került Szárhegyre, így egyaránt fontos. Az első évekből kiemelhetjük Balla Józsefet és Ciupe Aurélt, mint a Nagybánya képviselőit, az utóbbi húsz évben pedig számtalan Munkácsy-díjas képzőművész fordult itt meg Magyarországról, valamint nagyon sok nemzetközi hírnevű képzőművész a távolkelettől Afrikáig, Kanadáig.
– Idén 50. évfordulót ünnepeltetek. Miben volt más, ünnepi az idei kiadás?
– Először is időrendben a jubileimi rezidenciaprogrammal kezdem, amire még nem volt példa, hogy ekkora méretű, 10 művészes rezidenciaprogram legyen Szárhegyen, nagy méretű köztéri alkotásokkal a célpontban. A jubileumi művésztelepet a MAMŰ társaság mellett a Magyar Művészeti Akadémiával közösen szerveztünk meg, erre sem volt még példa eddig, hogy az Akadémia támogassa a Szárhegyi Művésztelepet. Most sikerült. És külön megtiszteltetés, hogy velünk volt alkotóként az MMA-MMKI igazgatója, Csáji László Koppány. A Csíki Székely Múzeumban rendezett jubileumi kiállítás főszezonban is nagyon jelentősnek számít. Ennek
egyik különlegessége, hogy bekapcsolódott Barabási Albert László hálózatkutató, és elkészítette mind a 976 résztvevő képzőművész hálózatát a művésztelep támogatásaként.
És a sorozatnak nincsen vége, készülünk a jubileumi konferenciára októberben, kiváló jeles előadókkal, meghívottakkal. Továbbá egy jubileumi kiadványt is meg szeretnénk jelentetni, amely összefoglalja majd az idei évben történteket a rezidens és a művésztelepi munkákkal, az elkészült riportokkal, a konferencia tartalmával és természetesen a fényképes anyaggal együtt. Ígéretet kaptunk, hogy a jubileumi kiállítást jövő év elején befogadja a Műcsarnok, megjelenik a Szárhegyi Enciklopédia III. kiadása is, tervezünk egy intézménytörténeti kiadványt, tehát nagy vonalakban így áll össze az idei, évfordulós program.
– Biztosan születtek adomák, voltak emlékezetes pillanatok, kötődtek szerelmek, vannak ilyen történetek? Tehát mennyire formális vagy családias a hangulat?
– Családias. Enélkül nem menne. Vagy legalábbis nem így. Erre kényesen ügyelek, és egész évben azon dolgozom, hogy ki legyen az a 12-15 személy, akit két hétre „összezárok”. Ebből kifolyólag most ott tartunk, hogy szállóigévé vált a művészek körében, hogy
Szárhegyre egyszer az életben el kell jutni.
És eszembe jutott egy személyes szállóige, ami Erőss Istvántól származik, egyik tábor utolsó napján odaszólt nekem, hogy már kicsit hagyjam abba a szervezést, és gyorsan csináljak valami kortárs művészetet, mert mindjárt ebéd van, utána meg menni kell. Ezt azóta is betartom. Vagyis konceptuális munkákat készítek, de mindig szakítok időt arra, hogy ne maradjak ki a táborzáró kiállításból a szervezés miatt. De szerelmekről is mesélhetnék, legutóbb, tavaly még eljegyzés is történt a művésztelepen.
– Szerinted mi a legfőbb „nyeresége" a szárhegyi művésztelepekből a térségnek? Hát az alkotóknak?
– Amikor ide kerültem, tíz évvel ezelőtt, elmeséltem Siklodi Zsolt és Erőss István elődeimnek a versenyvizsgára írt tízéves tervem lényegét. Ekkor Pista egy Koreában készült katalógust tett elém, ami nem volt nagy, mindössze 30 természetművészeti művésztelep volt benne a világból. Az egyik azonban Szárhegy volt. És hozzátette, hogy az irodájában még mutat másokat is, amelyek ugyanekkora jelentőségűek, csak az egyiket Afrikában nyomtatták, van mexikói, kanadai, kínai, japán, stb. Szárhegyiként kimondhatatlan volt kézben tartani azokat a könyveket, és nézni a szárhegyi helyszíneket.
Akkor tisztult egy nagyot a kép előttem is, hogy Szárhegy mennyire ott van a nemzetközi térképen. Ezzel gazdálkodni külön kihívás volt, és maradt azóta is.
Az alkotóknak úgy tudott sokat hozni, akár közvetlenül is, hogy ezen kapcsolatok által Székelyföldről és Magyarországról nagyon sokan eljutottak több távolkeleti országba. És most oda helyeződnek át a nagy művészeti centrumok. Közvetve meg úgy, hogy a képzőművész számára az egyik legfontosabb a kapcsolati tőke kialakítás. A kastély elvesztése után nem volt egyszerű visszaállítani a művésztelep hírnevét és rangját, ez a folyamat mai napig tart, az általam tervezett Bukarest-Budapest híd kiépítése mellett azonban a hosszú távú cél az, hogy további kapcsolatokat alakítsunk ki – elsősorban Kárpát-medencei szervezetekkel –, hogy egy fontos találkozóhellyé tegyük Szárhegyet. Ez nagy hiányt pótolna a térségben. Intézményi szinten pedig az már egy alapvető feladat, hogy képviseltessük a székelyföldi képzőművészeket, minél ismertebbé válunk a Kárpát-medencében, annál szélesebb skálán mozoghatunk a nemzetközi „porondon” is.
Cikkünk a Nőileg magazin 2024. augusztusi lapszámában jelent meg.
