Azt mondják, manapság már mindent el lehet adni egy olyan borítóval, amin virágzó cseresznye- vagy szilvafa látható. De mit csináljunk, ha annyira kedves látvány ez a szemünknek és a szívünknek egyaránt? Ennek a kötetnek az eredeti, francia nyelvű kiadásának borítója nem így néz ki, de a magyar változat egyből megfogott a hamisítatlan távol-keleti hangulatot árasztó egyszerűségével. Gratula ezért Papp Ritának, aki a borítótervet készítette! Na, de mitől támadhat kedvünk francia szerzőtől olvasni japán témájú művet? Mennyire lehet autentikus egy alkotás, ha a szerzője nem onnan származik, ahol a történet zajlik? Akaratlanul is feltevődnek ezek a kérdések, amikor olvasmányt választunk magunknak.
Nekem ennyi általában elég is, hogy el tudjam dönteni, akarom-e olvasni az adott művet, és ezúttal is elég volt, hogy ne akarjam letenni ezt a kis könyvecskét.
Itt van kezdetnek a regény mottója: „Egy csésze tea magában rejti a világ minden bölcsességét.” És ez a vonal, a teaszertartás művészete, a teázás művelete ugyanolyan fontossággal bír, mint a történet egyéb szálai. A történetről pedig elmondható, hogy egy keserédes sztori, ami ugyanúgy szól a változásról – amikor is Japánban véget és egy korszak, a szamurájok ideje lejár –, mint a barátságról, ami mester és tanítványa között szövődik, és szól a szülőkhöz való viszonyról – amikor a felnövő gyermek kirepül a fészekből, és más foglalkozást választ, mint amit a szülője szánt neki. Szól arról is, hogy kövessük az álmainkat, bármennyire abszurdnak tűnik a kívülállók számára. Lehet, hogy nem úgy valósulnak meg, ahogyan azt elképzeltük, hiszen
El kell indulni, mint Ibuki, aki Ozu úr egyetlen gyermekeként, lány létére arról álmodott, hogy szamuráj lesz. Apja a generációk óta fennálló sake kifőzdét szánta örökül neki, de Ibuki elhagyta otthonát, és gyalog indult el a fél országon keresztül, hogy a legendás Szohó Akira mester tanítványa legyen. Abban a korban történt ez, amikor a szamurájok már nem gyakorolhatták a hivatásukat, amikor Edóból Tokió lett, és Japán a technikai fejlődés útjára lépett. Nehéz időszak volt ez a harcos szamurájoknak, nem is mindenki volt képes elfogadni, hogy félistenekből számkivetettekké váltak. Szohó mester azonban ekkor már rég visszavonultan élt, napjai meditációval és teázással teltek, ez utóbbi volt a mindennapok fénypontja. Ibukinak ugyanúgy meg kellett tanulnia a teaszertartás művészetét, mint a kardforgatást, amikor a mester végül maga mellé fogadta.
A történet apró-cseprő részleteinek felfedezését az olvasókra bízom, annyit viszont elárulhatok, hogy a borító letisztultságát a regény nyelvezete is követi, kedves, egyszerű és könnyen befogadható. Engedjék, hogy egy csésze finom tea mellé elkísérje Önöket a hűvös novemberi napokon!
korábban írtuk
A kert terápia – kiégésmegelőzésre is
Kutatások bizonyítják, mennyire hasznos a természetben töltött idő. Bár térségünkben kevéssé ismert, a tudatosan kidolgozott kertterápia is hatékony lehet kiégés és sokféle „városi nyavalya” ellen – erről beszélgettünk Pakot Mónikával.
