• Fotó: Dobos Klára
– Amikor kicsi voltál, sokan igyekeztek lebeszélni a zenéről, azt remélték, hogy majd kinövöd a zenélést? Az volt a gyerekkori vágyad, hogy szórakoztasd az embereket, minél magasabb színvonalon. A megnyilatkozásaid alapján úgy tűnik, fontos, hogy érzelmileg mélyen megérintsd a közönséget. Honnan fakad ez a vágy?
Tibor: – A legfontosabb emberek az életemben – a családom, édesanyám, édesapám, később a testvéreim és a nagyszüleim – mindig,minden szinten támogattak, és ez a mai napig így van. Mivel a zene mára valóban a kenyeremmé vált, örömmel és büszkén állnak mellettem. Természetesen minden ember és minden művész életében megjelennek a jóindulatú, vagy rosszabb esetben rosszindulatú „vészmadarak”, akik óva intenek ettől a pályától. Nem is alaptalanul:
ez egy nehéz, sokszor kilátástalannak tűnő, leginkább pedig kiszámíthatatlan életforma. Ilyen alapon én magam is sokszor próbáltam lebeszélni magam róla.
A helyzet azonban az, hogy ez számomra nem választás kérdése. Természetesen lehetnék recepciós, árulhatnék paradicsomot a piacon, vagy dolgozhatnék futárként. De egészen biztos, hogy nem lennék boldog. A zene, a színház, az éneklés az én kifejezési eszközöm, az én hivatásom. Tizenhárom évesen még elsősorban szórakoztatni akartam a színpadon. Ez a cél azóta is megmaradt, de társult hozzá a történetmesélés, a dramaturgia, a színház és a gondolat fontossága. A koncertjeimet is színházként igyekszem megálmodni. Számomra a művészet végső soron nem szólhat másról, mint az emberek érzékenyítéséről, a szeretetről, az elfogadásról és a lélek ápolásáról.
– Folyamatosan foglalkoztatnak, ha beírom a neved, a jegy.hu kiad egy sor szuper előadást, amelyben mindig elöl szerepelsz a stáblistán. Hogyan jutottál el a kis zenekarodtól az István, a királyig?
Tibor: – Álmodozással, hittel és éveken át tartó, napi 10-16 óra munkával. 2024-ben vettem át a zenés színművész diplomámat, de a színházi valóságba 2022-ben, negyedéves egyetemistaként léptem be igazán, a tanáraink akkor már szakmai gyakorlatokra küldhettek minket. Így a gyakorlati két évemet az SZFE Ódry Színpadán túl a Vígszínházban, a Szegedi Nemzetiben, az Örkény István Színházban és végül a Budapesti Operettszínházban töltöttem. Az egyetem előtt pedig egy évig az Budapesti Operettszínház művészképzőjében tanultam, ahol „katonaként” már benne voltam az István, a király rockoperában. Ekkoriban született meg bennem egy nagyon konkrét álom: ha egyszer elvégzem az egyetemet,
milyen jó lenne visszatérni ebbe a színházba – de már Istvánként. Hála Istennek – ez végül megvalósult…
Szóval, így jutottam el idáig: szépen, lassan – belülről viszont sokszor őrült tempónak megélve. Jelenleg öt színházban játszom, egy hónapban gyakran tíz különböző színpadon, sokféle produkcióban. Évente 30-40 ezer kilométert utazom, sok lemondással és lelki megpróbáltatással jár ez az élet, de legalább ugyanennyi eredménnyel és olyan pillanattal is, amikor az ember érzi: megéri a küzdelem.
– Sokszor beszélsz a szülővárosod iránti mély szeretetről. Két évben egymás után rendeztél nagy volumenű karácsonyi koncertet Vásárhelyen, először számodra is meglepő sikerrel, hiszen rögtön két koncertet kellett megtartani, olyan gyorsan elkelt minden jegy. Ez azt jelenti, a szülővárosod kitárja karjait feléd. Lehet ennek köze a régi Vecker együttesedhez?
Tibor: – Mindennek köze van hozzá, ami az életemhez eddig hozzátett. Fontos volt a Vecker együttes öt „gyermekéve”, mert ott szereztem meg az első komoly színpadi rutinomat, és ott fogalmazódott meg bennem igazán a szakmai vágy is. Ugyanakkor a várostól távol eltöltött tíz év legalább ennyit nyom a latban. Ha Vásárhely szólít, én mindig megyek. Amikor 18 évesen eljöttem, már egyfajta városi ismertséggel indultam el, bár az „eljövés” szó mindig is idegen volt számomra a szülővárosom kapcsán. Én
inkább úgy fogalmaznék: nem eljöttem, hanem elindítottam egy életet máshol is.
A kapcsolatom folyamatos Marosvásárhellyel, és most is leginkább ez jelenti számomra az otthont. Ugyanakkor a jelenlegi életemben sok helyen és sok emberben kell megtalálnom az otthonosság érzését ahhoz, hogy jól legyek. A lényeg az, hogy az elmúlt tíz év alatt nem veszítettem el a kapcsolatomat a szülővárosommal – sem emberileg, sem kulturálisan. Sőt, évről évre épül ez a kapcsolat. A szülővárosom tárt karokkal vár, mert én sem felejtettem el, és nem is fogom soha. Vásárhely számomra nem a múltat jelenti, hanem az építő jelenemet és a jövőmet.
– Van különbség az itthoni és más színpadok között a megéléseket illetően? Kanadában is jártál tavaly.
Tibor: – Van, amikor Marosvásárhelyen annyira kiszárad a szám, hogy alig tudok megszólalni, és van, amikor éppen ott vagyok a legnyugodtabb. Egyfajta szentimentális szorongás mindig jelen van, hiszen attól a helytől kaptam eddig a legtöbbet az életemben. A kanadai utazás lelkileg rendkívül felemelő élmény volt, és egy fantasztikus felkérés Vania Atudorei-től, egy román úriembertől, aki szenvedélyesen szereti a magyar kultúrát. Egészen hihetetlen helyzetekbe kerültem. A legutolsó koncertemet például egy román ortodox templomban adtam, 98 százalékban román közönség előtt. Szenzációs kapcsolatok születtek, és életre szóló élményekkel tértem haza. A magyar nagykövet fogadott, valamint koncertet adhattam Montreal mellett Ottawában is, egy rendkívül erős magyar közösség előtt. Az új ária albumommal pedig újra turnézhatok nemsokára Amerikában.
– A tavalyelőtti koncert hozta vissza Dorkát a szerelemmel együtt az életedbe. A történetet a miskolci színházi lap lehozta Dorka verziójában. Mi most tőled szeretnénk ezt a nem hétköznapi egymásra találást hallani.
Tibor: – Dorkát – akivel a közös esküvőnket tervezzük – tulajdonképpen hét és fél évvel ezelőtt ismertem meg. A Keleti pályaudvar mögötti trolibuszmegállóban történt, ami már önmagában is elég filmszerű helyszín. Odalépett hozzám egy tündér, és adott egy buszjegyet, mert nekem nem volt. Természetesen kapott érte egy kétszázast cserébe. Felszálltunk a buszra, és kiderült, hogy ugyanoda tartunk: a Budapesti Operettszínházba felvételizni. Ő 18 éves volt, én 20. Az év során nem igazán volt időnk egymásba szeretni, de év végén, egy színházi táborban mégis megtörtént.
Akkoriban nem tudott igazán kiteljesedni, a hét év alatt azonban soha nem szakadt meg teljesen a kapcsolatunk. Aztán pontosabban 423 napja újra egymásra találtunk.
Elmentünk együtt vacsorázni. Megállapítottuk egymásról, hogy szép a másik, és azt is, hogy ezt az utat most már közösen szeretnénk folytatni. Azóta elválaszthatatlanul követjük, szeretjük és támogatjuk egymást – és most már nemcsak egy történetként, hanem közös jövőként is gondolunk erre az egészre.
– Dorka, te a Kaposvári Egyetem színművész szakán végeztél, szakmai gyakorlataid a Budapesti, a Miskolci, és a Győri Nemzeti Színházban voltak. Most már otthonosan kezdesz mozogni Erdélyben is, hiszen tavaly nyáron Tiborral turnéztatok, a Szerelemhez nem kell szépség című zenés összeállításotokkal is. Milyen együtt színpadra lépni?
Dorka: – Sokan mondják, hogy nem feltétlenül hasznos keverni a munkát a párkapcsolattal, de nálunk nem egyszerű munkáról van szó. A mi munkánk állandó jelenlétet igényel, azaz a teljes lényünket. Ezt nekem a legfőbb vágyam megosztani és együtt megélni Tiborral, hiszen ez a két legfontosabb dolog az életemben. Sokszor kölcsönösen érezzük, hogy egy-egy előadás vagy fellépés mégis csak akkor nyer valódi jelentőséget, amikor a másik is ott van. Ennek ellenére sokszor nagyon izgulok a jelenlétében „művészként” megnyilvánulni, mert a maximalizmusomból kifolyólag (és a szerelem miatt hatványozottan is) félek a hibázástól. Sőt, nem is félek, inkább csak nagyon nem szeretem. Otthon érzem magam itt minden értelemben. Tiborral meg különösen.
– Egy-egy tőmondatban elmondjátok egymás legnagyobb hibáját és erényét?
Tibor: – Kezdeném az erénnyel. Dorka a végtelen szeretetet adó és szeretetre vágyó lány. Az, aki a világ legromlottabb politikusbűnözőjében is képes meglátni a törékeny kis embert, és aki mindig fel tud tenni egy olyan kérdést, amellyel elbizonytalanítja az embert a hideg valóság kizárólagos látásában. És
aki a szeretet irányába képes elbizonytalanítani, az sokat ér. Nagy tudás ez.
Elementáris, nem tanult tudás. A legfontosabb. Hibát pedig nem szívesen írok, hiszen ő egy színésznő…
Dorka: – Tibor számomra maga az erő, ezért sokszor el tud szomorítani, amikor alulbecsüli önmagát. Az önreflexió a munkánk folyamatos és elengedhetetlen része, de van, hogy túlzásba visszük az önkritikát, és az elért eredményeink egyszercsak már természetesnek, akár értéktelenebbnek látszanak. Nagyon fegyelmezett, Ő egy példakép a gyakorlásban és kitartásban, tervezésben is. És mindemellett a legjobb ember, akit ismerek. Ha nem lennék a menyasszonya, akkor is az Ő menyasszonya szeretnék lenni.
– Arról vallotok, hogy az értékrend is közös bennetek, ugyanis közös szülői mintát kaptatok, tudniillik azt, hogy közösségben és a közösséget szolgálva kell élni. Segít titeket ez a hasonló minta az összecsiszolódásban?
Dorka: – Tibor egyszer úgy fogalmazott, hogy nekünk nem kellett összecsiszolódni. Büszke voltam erre a mondatra. Nagyon erős eleve elrendelten az összetartozás érzésünk. A szüleink fantasztikus emberek, akik nemcsak értünk tesznek meg mindent, de nagyon sok ismeretlen emberért is. Ez az otthont teremtő, elfogadó, szerető tulajdonsága a szüleinknek természetesen rögtön azt eredményezte, hogy első perctől megvan a közös hang.
Tibor: – A mi összecsiszolódásunkhoz semmi különös dolog nem kellett. A hasonló értékmező segít abban, hogy mi egy jó pár legyünk, és ennek része a közösség tisztelete és szolgálata.
– Tibor, nagyon sok a felkérésed, 28 évesen átlagosan havi 15-20 előadásod van. Azt mondtad, hogy az álmodat éled… Lehet teher a siker? Vagy inkább az út a siker fele megterhelő? Egy televíziós műsorban beszéltél a kiégésből fakadó problémáidról, arról az őrlő malomkerékről, amikor nap mint nap el kell játszani, hogy jól vagy, miközben ez nem igaz. Ez is egy ilyen „ára” volt a sikernek? Hogy lehet ebből kijönni?
Tibor: – Türelemmel, önmegértéssel, némi orvosi segítséggel, és persze a jó alvással. Ha tudok aludni, akkor tudok teljesíteni; ha tudok teljesíteni, örömöt adok, amivel sokat is kapok; és ha rendben vagyok magammal, akkor ez nem egy malomkerék, hanem egy általam választott, sajátos élet, amit lehet jól élni. Valóban csak akkor tudsz igazán jól alkotni, ha jól érzed magad a helyeden… Jelenleg nagyon sok szép feladatom van. A Budapesti Operettszínházban a Carmen-ban José Riverát, valamint a Monte Cristo grófjában ifj. Edmond Dantest játszom. A Veszprémi Színházban az István, a királyban, és most tanulom be életem egyik legnagyobb szerepét a Győri Nemzeti Színházban, Rudolf koronaherceget fogom alakítani. Ezzel párhuzamosan próbálom Dorka műhelyében, Miskolcon a Bohémélet operát, Benoit szerepében. Aztán Budapesten Dorkával kezdünk próbálni közösen egy vadonatúj darabot, amit a Kolozsvári Opera követ egy kortárs operával. Ezt különösen várom, mert
ezzel régi álmom teljesül: Kolozsváron énekelhetek és játszhatok, ez lesz az első hivatalos munkafolyamatom Erdélyben.
Az évad végén az Anna Kareninát fogjuk bemutatni a Margitszigeti Szabadtéri Játékokon. Dorka a munkáimban is nagyon sokat segít, ami rendkívül nagy támogatást jelent számomra.
– Dorka, hogyan tudtad segíteni őt ebben a nehéz időszakban? Nyilván a közös szakma fokozott empátiát feltételez. De vélhetően neked is sok előadásod volt mindeközben.
– Amennyire megkönnyíti az életet, hogy egy a szakmánk, sokszor annyira meg is nehezíti. Mondjuk, annál számomra semmi nem ér többet, hogy a társam tűpontosan érti a félelmeimet, nehézségeimet az elképesztő érzékenységet, igazságtalanságokat, megpróbáltatásokat, vagy azt a furcsa hierarchiát, ami a munkahelyemen uralkodik stb. Ezek mérgeznek vagy a kiégéshez hasonló fáradtságunkat eredményezik. Így könnyű segíteni, tudjuk, mit él meg a másik. Ami ebben öröm tud lenni az az, hogy nem csak a szenvedést vagy küzdést látja és ismeri, hanem érti a katarzist, a jutalmat is.
– Nagy, közös álmotok, hogy legalább ideiglenesen itthon éljetek. Miként lehet ezt megvalósítani?
– Egyelőre fogalmunk sincs. Ez a kérdés a jövő zenéje. Dorkával azonban nagyon szeretnénk, ha a gyermekeink Erdélyt nem csupán az egyik szülőjük származási helyeként élnék meg, hanem valódi otthonukként. Hogy ez pontosan miként és hogyan valósul majd meg, azt egyelőre nem tudjuk.
– Dorka, mit szólsz te ehhez? Az Erdély-szeretetet belédnevelték a szülők…
– Én nagyon szeretnék majd ott is élni. Miskolchoz engem éppolyan lokálpatrióta szerelem fűz, mint Tibort a szülővárosához, ezért öröm volt az egyetem után hazajönni. De Marosvásárhelyt is végtelenül megszerettem, és látom az ottani életet a lelki szemeim előtt. Nagy világutazók vagyunk, így sok helyen látom magam előtt a jövendő családunk! Izgalmas lesz!
– Magyarázzátok meg, kérlek – ha egyáltalán meg lehet – a színpadon megszülető izzást. Mi az a metamorfózis, amin átmentek, amit mi, akik csak beülünk a színházba elvarázsolódni, sosem tudhatunk, mert a kész produktumot láthatjuk?
Dorka: – Én azt hiszem, hogy a mai ember életében a legnagyobb ajándék az, amikor a szó legszorosabb értelmében jelen tud lenni. Az a valóban megélt pillanat, amiben odaadja az egész valóját, amit minden porcikájával megél. Ez a fajta jelenlét és jelenben levés ma már nagyon ritka. A színpad sajnos az adrenalin miatt függővé tesz, de kétségkívül bekapcsol! Egy annyira aktív érzelmi és egyszerre racionális figyelemmel kell jelen lenni, hogy ez az ,,izzás’’, akár lehet az agyunk és szívünk ,,kisülése”.
Öröm, flow, találkozás egy másik emberrel, aki szintén Rád figyel! Én ezeket mostanában leginkább pont a való életben próbálom keresni.
Mert a színpadon, azért mégiscsak idegen vagy estéről-estére, más bőrében. Engem most a sajátom jobban érdekel.
Tibor: – Egyfajta, részben racionálisan is megmagyarázható varázslat, amit a tehetség, a kreativitás és a rengeteg munka egyvelege szül meg az adott pillanatban.
– „A művész élete nagyon magas és váltakozó érzelmi amplitúdókkal való létezést jelent, a művészek mindent mélyebben élnek meg” – ez a te mondatod Tibor. Senkinek nem ajánlod a művészlétet, csak akkor, ha nem tud mást tenni, csak énekelni, csak játszani, csak alkotni. Nehéz tehát a művész élete?
– Ha van objektív mértékegysége ennek az ügynek, bátran mondhatom: igen, nagyon, nagyon nehéz, és sokszor emberfeletti hit kell önmagadban. Nem akkor, amikor már komoly szerepeket játszol, vagy nagy közönség előtt énekelsz, hanem az azt megelőző évtizedekben, amikor mondhatni teljesen egyedül vagy ezzel a hittel. Néha-néha megerősít a környezet, de igazából csak te tudod mélyen, mire vagy képes. A mi pályánk azért is különleges, mert egyetlen pillanatban több százan, akár ezren látnak és ítélnek meg minket. Szerencsére a közönség többsége szeretni jön, nem gyűlölködni és ítélkezni.
korábban írtuk
A brutalista jobb keze – Adrian Brody kézdublőre: Sógor Ákos
Egy évvel ezelőtt letarolta a Golden Globe-gálát A brutalista című amerikai film, az Oscar-gálán pedig a fiktív brutalista építész alakjának megszemélyesítője, Adrian Brody kapta a legjobb férfi főszereplő díját. Rajzoló keze Sógor Ákos révén kelt életre.
