– Nem te vagy az egyetlen zenész a családodban. Már kiskorodban látszott, hogy tehetséges vagy?
– Pici korom óta énekeltem, énekelni tanítottak. Édesanyámnak nagyon szép hangja van, tőle örököltem, édesapám pedig zenész volt, szaxofonon, harmonikán és klarinéton is játszott. Kiskoromban elkezdtek népdalversenyekre vinni, így utána nem volt kérdés, hogy a marosvásárhelyi művészeti líceumba fogok járni. Aztán egy zongora-hegedű duót nézve az is eldőlt, hogy zongorázni szeretnék.
– Szépen rajzolsz is… Nem okozott dilemmát, hogy melyik területet érdemes fejleszteni?
– Minden kisgyerek szeret rajzolni, én is szerettem, de csak az elemi iskolában kezdtem észrevenni, hogy olyan dolgokat is le tudok rajzolni, amit az osztálytársaim nem. Ötödik osztályban lehetett választani, elgondolkodni, hogy nem tudnám-e jobban kiélni a kreativitásom, ha átmennék képzőművészetre? Úgy éreztem, a hangszer magasabb szint, így maradtam a zenénél.
– A dzsessz mikor került képbe?
– Az egyetemi évek alatt, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián. Addig az időm nagy részét a klasszikus zene töltötte ki és a régi magyar popslágerek, amelyeket otthon hallgattunk. A dzsesszel elsőéves koromban találkoztam, akkoriban kezdtem felfedezni a klasszikus dzsesszénekeseket. A zenésztársaimmal egyszerre, együtt kezdtük el hallgatni ezt a műfajt, majd elkezdtük művelni is.
– Hogyan lettél a FUNKorporation zenekar énekese?
– Amikor egyetemistaként felköltöztem Kolozsvárra, kezdtek megnyílni a kapuk előttem. A zeneakadémián több zenészt is megismertem, általuk kerültem be a FUNK-ba is. Épp nem volt énekesük és nem akarták feladni a zenekart. Egy nagyon kedves zenésztársam, Tibi Menyhárt segített nekik a keresésben, akivel később együtt is sok zenei projektünk lett. Ő ajánlott be, volt egy meghallgatás, majd egy próbaidő és egy vizsgakoncert is. Utóbbin arra figyeltek, hogy mennyire fogad el a közönség, mennyire tudjuk megteremteni együtt azt a hangulatot, amit ők korábban. A koncert után közölték, hogy fel vagyok véve a zenekarba.
– Az, hogy a közönség befogad, nem kérdés. Honnan a hatalmas energia, ami ilyenkor árad belőled?
– Talán örököltem, talán abból, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek és kitölt. A színpad kiskorom óta az életem része, bár az elején féltem tőle, mindannyian félünk. De rájöttem, hogy engem épp a színpad szabadít fel, a színpad az a hely, ahol otthon tudok lenni. És az évek során egyre magabiztosabb lettem. Még mindig tanulom, hisz ez egy folyamat. Segített, hogy középiskolás koromban sok musical- és színházi projektben vettem részt, megtanultam, hogyan éljem meg az adott karaktert, hogyan adjak hozzá magamból. A FUNK-kal olyan zenét játszunk, ami nagyon közel áll hozzám, tudok vele azonosulni, így számomra ez nem megjátszás.
– Nehéz időszakon is átmentetek együtt, 2017-ben autóbalesetben elveszítettétek az egyik tagot, Szántó Lórándot. Mennyire kovácsolta ez össze a zenekart?
– Eleve egy nagy család vagyunk, ezt már az első próbákon éreztem, így nem volt kérdés, hogy be fognak fogadni. Nekem is könnyű volt megbarátkozni a fiúkkal. A tragikus eset erőt adott, hogy még jobban értékeljük egymást és a közös munkát. Impulzust, hogy ki tudjuk adni az albumot, amit Lóri emlékének dedikáltunk, az ő játéka is hallható rajta. A tragikus emlék megmarad, de lett pozitív vetülete is, ha lehet ilyet mondani.
– Másokkal is zenélsz, sok projektben benne vagy, mint például a Kolozsvári Magyar Opera The Symphonic Rock Show-ja. Mennyire más ez a munka?
– Ebben óriási zenekar volt a hátam mögött, a rockzenekar mellett egy szimfonikus is. És táncosok, így meg volt szabva a koreográfia, a határok, amelyeken belül meg kellett tanulni szabadon működni. Mivel tinédzserként a rockzene volt a szívem csücske, nem okozott gondot beleélni magam. Az előadóművész feladata, hogy egy dalból mit tud kihozni.
– A járvány előtt tervezted, hogy Hollandiába mész jazzt tanulni, de a pandémia felülírta a terved. Bánod?
– Jó pár zenésztársam járt a groningeni egyetemre, győzködtek, hogy próbáljam ki. Ez egy New York-i projekt, onnan jönnek jazz-zenészek mesterkurzusokat tartani, zenélni és arra is van lehetőség, hogy a diákok fél évre elmenjenek New Yorkba. Ez jól hangzott, de jött a pandémia, épp a karantén alatt volt a felvételi, online kellett tartani. Sikerült, de a járvány miatt az egyetem interakciói is korlátozódtak, más lett a struktúra. Így sok gondolkodás után itthon maradtam, és más feladataim lettek. Nem bánom, egyszerűen csak más irányt vett az életem, azzal próbálok dolgozni, ami van. Hiszem, hogy ha kerül jobb lehetőség, meg fogom tudni lépni.
– A járványhelyzet a zenészeket érintette a legjobban, megszűnt a munkátok. Hogyan tudtál megbirkózni ezzel?
– Nehezen, hiszen a nagy pörgés után hirtelen azon kaptam magam, hogy otthon ülök, „bezárva a fejembe”. Ezt valahogy oldani kellett, minden kreatív erőforrásomhoz hozzányúlni: mint a rajzolás, tetoválás – amit szintén hobbiból űzök –, és a szakmám: elkezdtem magánúton tanítani. Muszáj volt elfogadni, hogy ez van, ez lesz egy ideig, így már könnyebben találok megoldást. Nagy lecke volt, de jól jöttem ki belőle.
– Szeptembertől a marosvásárhelyi művészeti iskolában is tanítasz. Mennyire más szervezett módon zongorát tanítani?
– Érdekes, kihívásokkal teli. És bár számomra is meglepő, szeretem, így folytatni fogom. Meg kellett találni a közös hangot, fel kellett ismerni, hogy minden diáknak melyek a kvalitásai, és azokat fejleszteni. Rengeteg türelemmel jár. Annyi időt fordítok rá, amennyi az én szabadságkorlátaimba belefér, így csak fél katedrát vállaltam, mert a zenekarral is szeretnék foglalkozni. Próbáltam megtalálni az egyensúlyt, hogy nekem is jó legyen, de a munkámat is becsületesen elvégezzem.
– Emiatt kétlaki életet élsz, félig Marosvásárhelyen, félig Kolozsváron. Lehet ezt hosszú távon bírni?
– Ez számomra is kérdés. Egyelőre bírom az utazást, sőt, szeretem is, de tudom, hogy egy idő után arra lesz igényem, hogy egy helyen legyek. De még nem kristályosodott ki bennem, hogy hol.
– Milyen volt másfél éves kiesés után újra színpadra lépni?
– Nincs okunk panaszra, a tavalyi nyár sűrű volt. Nagyon örültünk, hogy színpadon lehetünk. Bár az utazások fárasztóbbnak tűntek, az első színpadra állás kicsit lámpalázas volt, időbe telt visszaszokni, sikerült. A közönség részéről nagy örömöt, hálát éreztem, hogy ismét vannak koncertek. Ha nem is volt mindenik óriási buli, szerették. Remélem, az idei nyár még inkább tele lesz koncertekkel. Addig új dalokon dolgozunk, arra összpontosítunk, hogy új anyagot készítsünk elő. Ez most az alkotás időszaka.
– A népdalokkal való kapcsolatod ma is megvan, hogyan hasznosítod a munkádban?
– Nagyon szeretem a népzenét is, mindig az életem része volt. Volt olyan felkérés, hogy népdalokat énekeljek egy rendezvényen, vagy egy zenésztársam által írt zenére népi dallamot énekeljek fel. A zenekarral is felmerült, hogy picit népiesebb elemeket is beépítsünk a stílusunkba. Számomra mindig kedves terület marad, mindig a részem lesz. Nem tudom megúszni, és igazából nem is akarom.
Fotó: Balázs Máté, Csíki Szidónia
korábban írtuk
Tompa Eszter: Ott a helyem, ahol dolgozhatok
Az Erdély-szerte ismert Mende Gaby volt a nagymamája, nagytatájának nevét viseli a marosvásárhelyi színház magyar társulata. Édesapja, Tompa Gábor színházigazgató, anyai nagynénje, Nagy Katalin, az Ariel színház alapító tagja volt. S bár szinte mindenki óva intette Tompa Esztert a színházi léttől, külső szemmel nem is kérdés, hogy ez volt az ő útja. Ma már sikeres színésznő, itthon mégis kevesen ismerik munkásságát.(Cikkünk a Nőileg magazin 2022. januári lapszámában jelent meg.)
