– Amikor diákkorodban megkérdezték tőled, hogy mi szeretnél lenni, mit válaszoltál? Milyen területen képzelted el magad felnőttként?
– Öt–nyolc osztályosan képzőművész és festő akartam lenni, tizedik osztálytól már a pszichológia érdekelt jobban: ekkor veszítettem el édesanyámat, és a folyamat, amelyben láttam őt leépülni, és azt, ahogyan hatott a betegsége a családunkra, befolyásolta a pályaválasztásomat. De úgy gondolom, nem választja el éles határ a pszichológiát a művészettől…
– Ez a döntés azt jelentette, hogy a művészet háttérbe szorult egy időre az életedben?
– Egy ideig nem folytattam művészeti tevékenységet, hacsak a füzet hátára rajzolgatás nem számít annak… Amikor bejutottam a kolozsvári pszichológia szakra, a csoporttársaim között érződött, hogy van egy kreatív szemléletmódom, de aktívan nem alkottam. Aztán negyedéves pszichológus hallgatóként részt vettem a tudományos diákköri konferencia művészeti szekcióján egy festményemmel, amellyel
azt vizsgáltam, hogy a műnek adott különböző hangulatú címek mennyire befolyásolják az alkotás megítélését a szemlélők körében.
A munka által lehetőségem adódott arra, hogy kortárs művészekkel közös kiállításon vehessek részt a Barabás Miklós Céh galériájában, Kolozsváron.
– Dolgoztál pszichológusként az egyetem elvégzése után?
– Aktívan nem, viszont csapatépítő és terápiás jellegű, hosszabb tevékenységeim voltak osztályokkal és csoportokkal, pszichológus minőségben. Bár megvan a pedagógiai végzettségem és a mesteri fokozatom is pszichológiából, más területeken kamatoztatom ezt a tudást. Nem tudtam azonosulni a jelenlegi rendszerrel, amelyben jegyet kellene adnom a diáknak, majd elvárni, hogy „kliensként” visszatérjen.
– Tizennégy éve dolgozol a gyergyószentmiklósi Gyermekek Háza pedagógusaként, sajátos módszereid vonzzák az alkotni vágyó fiatalokat…
– A Gyermekek Házánál való oktatás nyitott tantervet követ, a módszer is a pedagógusra van bízva. Az én oktatási elvem a felfedezésen alapul, egy kicsit hasonlít a Montessori-módszerhez:
figyelembe veszem az egyéni tempót, a kíváncsiságot, van lehetőségem a kétórás foglalkozás ideje alatt figyelni a gyermekekre, a kiscsoportos tevékenység lehetőséget ad erre.
Az igényeikre hamar rálátok, mindenkihez egyenként oda tudok menni, és nem is oktatásnak hívom ezt, hanem lehetőségteremtésnek. Úgy vélem, alkotásbarát és elfogadó az a közeg, amelyet építek, és az a célom, hogy azzal az érzéssel távozzanak: jó volt ott lenni. Ha jól érezték magukat, visszajönnek. Bár tizennégy éve végzem ezt a tevékenységet, csak akkor döbbenek rá, milyen sok év telt el, amikor volt tanítványaim küldenek egyetemi ballagási képeket, vagy látom, hogy már gyermekeik vannak.
– Mindenhonnan azt halljuk, hogy a gyermekek figyelmét egyre nehezebb lekötni, ez pedig az alkotói folyamatokban az egyik legfontosabb tényező. Az alkotásban való elmerülés, a flow-érzés nélkül nehéz elképzelni ezt a tevékenységet. Te is azt látod a gyermekeken, hogy nem képesek figyelni, pörögnek és sietnek?
– Nem tapasztalom ezt, inkább azt látom, hogy a csoport, ahol hétről hétre találkoznak, oldja azt a szorongást, amivel megérkeznek… Tudják, hogy ez egy olyan sziget, ahol nemcsak a hátizsákot tehetik le, hanem a napi terheket is, felszabadultabban beszélhetnek. Azt látom,
várják, hogy „mindenmentes” legyen a környezet, és egymáshoz tudjanak kapcsolódni.
Viszont nemrég ért véget az alkotótáborunk, ahol az egyik tevékenység részeként elmentünk a múzeumba, készítettem múzeumpedagógiai feladatokat, és a három kiállítást végiglátogatva azt tapasztaltam, hogy nem tudták összerakni a látottakat, olvasottakat, nem tudtak szintetizálni. Nehezen raknak össze dolgokat, ami az ingergazdag környezet hatása, amelyben nincs áramlás, lelassulás, egy dologra való figyelés.
– Férjeddel, Lutz Leventével közösen megalkottatok egy új műfajt 2019-ben: a képpoézis az irodalom, a pszichológia és a képzőművészet élményének találkozása egy műalkotásban. A képpoézissel sok régi könyvet mentettetek meg, ugyanakkor az önismeret, önfejlesztés egy új eszközét adtátok azoknak, akik nyitottak erre. Hol tart ma a képpoézis története?
– Megjelent a Képpoézis című könyvünk, amelyet a férjemmel, Leventével és egykori tanítványommal, Móga Petrával közösen állítottuk össze; a kolozsvári BBTE Pszichológia Karának mentálhigiéné szakán volt műhelymunka ennek kapcsán, ugyanitt kiállítás is nyílt a meghirdetett pályázatra beérkező művekből. A Pedagógusok Háza Apáczai Csere János 400 címmel írt ki képpoézis-pályázatot korábban, jelenleg a székelykeresztúri könyvtárnak van aktuális pályázata, ahová egy díjat is felajánlottunk. Legközelebb Gyergyóalfaluban fogják ismertetni a módszert a pedagógusokkal, megmutatva, hogyan tudják használni a képpoézist az oktatásban és saját terápiában is, majd részt veszünk ugyanezzel a témával a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón. A történet írja önmagát és ez így van jól…
– 2008-tól működteted a Pro Terra Alapítványt, amelynek tevékenységeiben összefonódik a művészet a környezettudatossággal is…
– Nemrég ért véget a tizedik ökodizájn programunk, amelyben hulladékból alkottunk, és a gyermekek nagyon szerették. Valójában ebbe az irányba szeretném továbbképezni magam, amihez az ötéves lányom adja az indíttatást. Ő most a „minden élőnek a szeretete” korszakában van, és erre tanít minket is:
próbáljunk úgy viszonyulni a természethez, minden élőlényhez, hogy értünk van, és mi is érte vagyunk.
Ezért egyre több, ezzel kapcsolatos tevékenységet tervezek: a mostani táborban volt gyógynövény-azonosítás, dolgoztunk préselt virágokból, hogy próbáljunk visszatalálni legalább a közvetlen környezetünkhöz.
– A tehetséggondozó program által sok, művészet iránt vonzódó, az alkotásban elmélyülő gyermekkel/fiatallal dolgozhatsz. Hogyan érvelnél, ha meg kellene győznöd a kételkedőket a művészeti nevelés fontosságáról?
– Az alkotói tevékenység egy plusz mindenkinek az életében, csak adni tud, elvenni nem. Emellett fontos tudni, hogy a művészeti iskolák kis létszámmal dolgoznak, így több lehetősége van egy szaktanárnak kapcsolatot teremteni a diákkal, ezáltal az oktatás is elmélyültebb, személyre szabottabb tud lenni. Annyi minden van a középiskolások lelkében, hogy kell egy tevékenység, amely teret ad arra, hogy ezt kiadják: a művészet nemcsak kifejezésmód, hanem lehet terápiás tér is, egy eszköz arra, hogy ami bennük van, vizuális úton közöljék.
