A 20. század elején még nem volt villanyáram, vezetékes víz, angol wc minden kis szigeten, és nem volt túl sok munkalehetőség sem. Az emberek abból éltek, amit a természet adott, reggeltől estig keményen dolgoztak, és próbálták túlélni a zord teleket, az őrülten tomboló tengeri viharokat, miközben egyszerű családi életet éltek, állatokat tartottak, és amennyire lehetett, megművelték a földeket.
Hans Barrøy például, aki Barrøya szigetének ura és parancsolója, és a regény egyik főszereplője, minden télen otthagyta a családját, hónapokra elment halászni több hasonló sorsú társával együtt, hogy a zsákmányból kapott pénzből olyasmit vegyen, amivel tovább fejlesztheti saját szigetének lehetőségeit és a családja kényelmét. Lánya, Ingrid, aki a történet legfontosabb szereplője, pici lány, amikor elkezdődik a történet, a végére pedig ő lesz a családfenntartó, rengeteg fájdalmas veszteség és egy sor küzdelem árán. Ez csupán kerete a műnek, közben meg komoly lélektani pillanatoknak lehetünk szemtanúi. Ha jól odafigyelünk,
Felnő egy kislány, megtanul keményen dolgozni, muszáj neki, hiszen a szigeteken a gyermekek is kiveszik a részüket mindenféle munkából, iskolába jár, amitől eltűnik a szeméből a fény, és hallgatag lesz, aztán elszegődik cselédnek a szárazföldre, ahol magára marad két kisgyerekkel. Felnőtt lesz, el kell tartania a családját, ki kell találnia, hogyan tovább. Ehhez óriási lelkierő kell, és Ingridben megvan, ami a túléléshez kell, sőt még annál több is.
Csodálatos élmény olvasás közben felfedezni ezt a számunkra ismeretlen világot, a zord tájat, amely az ott lakók szemében a legszebb, megismerni őket, aggódni értük, amikor kieveznek a tengerre, ott ülni velük a kályha mellett, amíg elköltik a halvacsorájukat, látni őket felnőni, megváltozni, emberré lenni. Ingrid története folytatódik a Fehér tenger című regényben, én pedig alig várom, hogy olvashassam.
Cikkünk a Nőileg magazin 2021. februári lapszámában jelent meg.
korábban írtuk
Évszázados időkapszulák nyomában: toronygombba rejtett üzenetek
Egyre-másra bukkannak elő évszázados időkapszulák azokon a székelyföldi településeken, ahol felújítják a templomokat. A régiek – bevett szokás szerint – a nehezen elérhető toronygombokba rejtették azokat az iratokat, amelyek jellemzik az adott kort.
