ARCHÍV Váta Lóránd: Már nem vágyom versenyezni

– Iskolás éveid alatt hegedülni tanultál, majd sztepptáncolni. Milyen viszony fűz a zenéhez?

– A zenetanulás a családunkban mindig fontos volt, nagyon muzikálisak vagyunk. Tizenegy év hegedű-tanulás pedig még fogékonyabbá tett a zenére. És valahogy úgy alakult, hogy én ezt folyamatosan fejlesztettem, fejlesztem ma is. Például a ritmusérzékem fejlesztésére folyamatos késztetést éreztem, ezért kezdtem el sztepptáncolni. A zene egy olyan alapot adott, ami a színházban egy csomó feladathoz hozzájuttat. Másrészt meg tágítja a kreativitást.

– Említetted többször az önfejlesztést. Mennyire vagy ebben tudatos? A kollégáid is folyamatosan akarnak fejlődni?

– Nem, nem mindenki akar. Egyszer egy nagyon szeretett kollégám azt mondta, hogy oh, de hát Lóri megcsinálja, mert ő meg tudja csinálni, mert van akarata. Valóban, ehhez akarat kell, mert néha nem könnyű, az embernek csipkednie is kell magát. De bennem valahogy folyton ott vannak ezek a kényszerek. Például régen azért vettem részt reklámforgatásokon, hogy a filmszerepek között is maradjak valamelyest gyakorlatban. Valami miatt úgy éreztem, hogy nekem folyamatosan frissen kéne ezt tartani. Én nagyon sokat kellett pótoljak a sport terén is, sokáig terembe jártam, jelenleg pedig saját testsúllyal dolgozom, és ez egy nagyon másfajta kondíciót ad, szívóssá tett. Szerintem egy színésznek valamire mindig készülnie kell. Nem elég akkor elkezdeni készülni, amikor megkaptál egy szerepet. A színész színpadon elvégzett folyamatának van néhány alapvető összetevője: a beszéd, az ének, a test, a mozgás, a fantázia, a mentális képességek. Ezeket tandemben kell fejleszteni. 

– Egy régebbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy neked fontos a versengés, motivál. Ezzel most hogy vagy? 

– Ez egy performer pálya, a versengés elkerülhetetlen, de én már nem gondolkodom így. Az ember fiatalon másképpen látja ezeket a dolgokat: elvárásai vannak az élettől és a pályától, várja a díjakat, hajt is rá. Én idén ötven éves leszek, már nem vágyom versenyezni. Már sokkal erősebben hiszek abban, hogy nagyon különbözőek vagyunk, és igazán az alkotásnak az a szépsége, hogy ha szót értünk egymással, és be tudjuk várni egymást, mert különbözők lévén, különböző időben érünk be. Régebben, ha nem voltam benne egy előadásban, bele voltam betegedve, játszottam is folyton, mint az állat. Ma már inkább kevesebbet és jót. És ami a legfontosabb, hogy szeretnék szeretetben dolgozni.

– A kilencvenes évek közepe óta folyamatosan játszol. Mennyit változott ez idő alatt a színházcsinálás?

– Változott például a színésztechnika. Az ún. váltástechnika a 2000-es években született meg, részben azért, mert a nézőnek ma már nincs türelme nagyon hosszú színpadi folyamatokhoz asszisztálni, így sűrítve kell játszani. Ez azt jelenti, hogy nem lehet egy folyamatot felvezetni, elkezdeni, megcsinálni és lezárni, mint ahogy például a hetvenes években. Ma megmutatok egy folyamatot, a lehető leghitelesebben, de ahogy megmutattam, máris mutatok egy másikat.

Van egy mondás is nálunk a színházban, hogy 10 évenként megváltozik a színházi divat, mert változnak az emberek.

Volt olyan néző, aki folyamatosan felrótta, hogy miért nem úgy játszunk, mint a '80-as években. És mindig azt mondtam a néninek, hogy ha maga felveszi azt a ruháját, amiben a '80-as években járt, akkor én is úgy játszom. Mondta, hogy de hát az már nincs meg. Na, látja?! – feleltem.

– Mesélj egy kicsit arról, hogy mit ad neked a tanítás. Mennyire volt nehéz, amikor belecsöppentél?

– 2015 őszén elkezdtem doktorálni, és 2016 őszén megállított a színművészeti kar vezetője, hogy te, nem jönnél el tanítani? És elmentem. Aztán kiderült, hogy nagyon jó viszonyt tudok kialakítani a diákokkal, de az is, hogy türelmetlen vagyok, néha túl szigorú.

Egyszer-kétszer megütöttem a bokámat, de megtanultam a leckéket, és úgy gondolom, hogy jó úton vagyok affelé, hogy nagyon jó pedagógussá váljak.

Nagyon szeretem csinálni. Sok energiát fektetek bele, de sok energiát kapok is vissza. 

– Vannak még nagy vágyaid, meg nem valósított álmaid?

– Amikor vágytam dolgokra, akkor nem jöttek el, és amikor már nem vágytam, akkor egyszer csak megérkeztek. Ilyen volt például a Jászai Mari-díj. Sok szentgyörgyi kollégám megkapta a 2000-es évek elején, én meg nem, és ez fájt. Egy idő után már lemondtam róla, de 2009-ben megjött a díj. Így voltam az UNITER-díjjal is, rég nem gondoltam már rá, de idén jelöltek. Egyébként nem vagyok egy nagyvágyú ember, szerepálmaim sem voltak soha. Én mindig akkor éreztem jól magam, ha nem véletlenül osztottak ki, hanem mert úgy gondolták, hogy én kell eljátsszam azt. Csak arra vágyom, hogy jókat játsszak.

Fotó: Bíró István

korábban írtuk

Kató Emőke: Lételemem a változatosság

Sokoldalú színésznő, erős és érzékeny egyszerre. Sokféle színházi nyelven szólal meg, változatos szerepekben láthattuk a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál. A közönség és a szakma is szereti őt. Kató Emőkét 2021-ben a román színházi szakma díjazta, egy román előadásban játszott szerepért ítélték neki az UNITER-díjat, 2022-ben pedig az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj előadóművészet kategóriában részesült elismerésben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. márciusi lapszámában jelent meg).