– Mi volt az első olvasmányélményed, ami bevezetett az olvasás világába?
– Szüleim pedagógusok voltak, mindig is nagyon sokat olvastak, így én abban a kivételezett helyzetben voltam, hogy sok mesét és verset hallottam tőlük. Belenőttem a könyvek világába. Az igazi áttörést két könyv hozta el: Erich Kästner A két Lotti című regénye a Pöttyös könyvek sorozatból, valamint Karl May Winnetou című műve. Sokadszorra is ott álltam a több száz kötetes könyvespolc előtt, mondván, „nincs mit olvassak”, és újra meg újra elővettem ezt a két könyvet.
– Máris érintetted a lényeget: a szüleid nagyon sokat olvastak. Így lehet rávezetni a gyereket az olvasásra?
– Igen. A példaadás működik, bár nem mindig közvetlenül. Ha apa és anya olvasnak, az még nem jelenti azt, hogy a gyerek rögtön könyvet vesz a kezébe, de azt igenis megtanulja, hogy a szabadidő eltöltésének egyik lehetséges módja az olvasás. Ha nem lát ilyen mintát, akkor sokkal nehezebb lesz erre rávenni.
Mondhatjuk neki, hogy „kisfiam, ülj le és olvass!”, de ha közben azt látja, hogy anya a telefonját nyomkodja, akkor nem fog olvasni ő sem, abból tanul, amit lát.
Ahogy a kiságyba belerakjuk a kismackót, úgy bele lehet tenni az első babakönyvet is. Így már babakorától megszokja, hogy a könyv fontos dolog, érdemes rá figyelni, érdekes és szórakoztató lehet. Anya mindig tud vele mit kezdeni, a könyvközelség „bevonzza” anyát, és anya olvasni kezd. Ez a közös tevékenység összekapcsolódik a könyv élményével. De ha nincs kéznél könyv, a gyerek nem veszi a kezébe – hiszen azt sem tudja, mire való.
– Fontos, hogy mi határozzuk meg, hogy mit olvasson a gyermekünk, vagy hagyjuk a saját érdeklődési területe mentén kibontakozni?
– Én nagyon radikális voltam és vagyok ebben a tekintetben, nem hagynék egy gyermeket e téren magára. Ahogy nem a gyermekre bízom, hogy kedve szerint a Nutellába cukrot szórjon, és azt kanalazza – mert tudom, hogy nem tesz jót neki –, úgy vagyok az irodalomfogyasztással is.
Igenis szükség van a felnőtt ízlésére, tudására, kulturális tapasztalatára, hogy a gyermek – olvasmány tekintetében is – a legjobbat kapja.
Nem zárom el az olyan könyvektől, amelyek tetszenek neki; ezek legtöbb esetben arra jók, hogy megtanuljon olvasni, de a kontrollt nem engedném ki a felnőtt kezéből. Bár én szigorúbb vagyok e tekintetben, az elmúlt években azt láttam, hogy a pedagógusok, a szülők bárminek örülnek, csak olvasson már végre valamit a gyermek, mert reménykednek benne, hogy rákap az ízére, és akkor értékesebb műveket is olvas.
– A Winnetou fel tudja kelteni ma egy gyermek érdeklődését? A kötelező házi olvasmányok be tudják szippantani őket?
– Az ízlés folyamatosan változik, aligha valószínű, hogy a Winnetouért sok gyermek rajong manapság. Őket ma már egészen másfajta dolgok érdeklik: például a kalandregények mellett a gondolatjátékban rejlő kaland legalább ilyen izgalmas. Ami a kötelező házi olvasmányokat illeti, ezt a témát is vita övezi. Nyilván van egy közös kulturális kincsünk, amely alapján tudnunk kellene beszélgetni.
Ha valakinek kisbetűvel írják a nevét, és azt mondom: „úgy jártál, mint Nemecsek”, akkor ne nézzen rám úgy, mint aki most esett le a Holdról.
Ez is változik. Ha azt mondom: „olyan szerelmes vagy, mint Bella”, akkor a kamaszok fogják tudni, hogy az Alkonyat-sorozatról beszélek. Változó, hogy mi alapján tudunk egymással beszélgetni, hogy mi az, amit mindenki ismer. Értelemszerűen a régi művek fokozatosan kikopnak, egyre inkább távolodnak a gyermekek hétköznapjaitól… A mi korosztályunk azt kérdezi: hogyan lehet úgy felnőni, hogy egy kamasz nem tudja, ki a koppányi aga? De helyette tud valami mást – például azt, hogy ki volt Thor.
A kamaszok ma már egészen más kommunikációs kódot használnak.
Tény, hogy van egy szépirodalmi örökségünk, amit meg kell őrizni, a köztudatban tartani. Ez egy feladat – de kérdés, hogy meddig maradnak ezek a művek a köztudatban? Ki az a felnőtt, aki ma Platónt vagy például Balzacot olvas? Fokozatosan változik, hogy mit ítélünk megőrzendőnek, és mit nem. A pedagógusok ma már afféle mutatványosok, akik sokféle eszközt bevetnek, hogy bizonyos műveket életben tartsanak. Ezért készül kalandkönyv A Pál utcai fiúkból, vagy Szendrey Júliának a fiktív naplója, születnek olyan könyvek, mint Petőfi, a sztár. Kérdés, hogy pedagógusok nélkül elolvasná-e valaki a Tüskevárat, csak mert rábukkant a polcon. Ez egy szép, de keserves feladat.
– Nyitottság szükséges minden oldalról... Milyennek látod a mai gyermekeket?
– Okosak. Kétségbeesettek. Kamasz gyermekeim vannak, és azt látom, hogy nincs jövőképük. Ezért aztán az még a jobbik eset, amikor egy képregénysorozat, egy énekes vagy egy zenekar rajongója lesz a kamasz – mégiscsak talál valami kapaszkodót, amiért rajongani lehet. A legtöbb ma születő gyermekkönyvnek gyermekkorú főszereplői vannak.
Nagyon jó, hogy ott van Harry Potter, aki árva és bár nem annyira erős, nem is annyira szuperokos, mégis lehet hős, aki megmenti a világot – de ez sokkal inkább szól az önelfogadásról, mint a mintakövetésről.
A könyvekből eltűntek a Winnetou vagy A Gyűrűk Ura-beli Aragorn jellegű hősök, akik bátrak, önfeláldozóak, hűségesek, és ha kell, romantikusak. De azt látjuk mindenhol, hogy senki nem akar megöregedni, és egyre gyerekesebben viselkednek a felnőttek is. Ez azzal jár, hogy nem akar senki felelősséget vállalni. Ez egy társadalmi változás – ebben kell megtalálni a helyünket, és ebben kell valamiképpen irányt vagy példát mutatni a gyermekeknek. Erre jó lenne az irodalom, amely ugyan az ő világukról szól, de vannak benne olyan hősök, akikre fel lehet nézni.
– Mi a véleményed a képregényekről, hangoskönyvekről?
– Az a gond, hogy mindig összehasonlítjuk ezeket egy szépirodalmi művel – pedig külön műfajok. A képregényeket a szépirodalom előszobájaként szoktuk értelmezni, holott nem azok, a felnőtt képregényirodalom világszinten hatalmas. Én megengedőbb vagyok ezzel. Az is egyfajta olvasás, csak másfajta szövegolvasás. A hangoskönyvvel pedig sok esetben rá tudom venni a gyermeket, hogy megismerje a már korábban emlegetett kulturális örökségünk egy-egy szeletét. Tehát nemcsak szórakoztató lehet, hanem van egy kimondottan edukatív funkciója is.
– Mit mondjunk egy olyan gyermeknek, aki szerint unalmas az olvasás?
– Más könyvet adunk a kezébe, vagy a praktikus olvasás irányába tereljük. Rakjon össze valamit, építsen vagy süssön – ahhoz neki el kell olvasnia, hogy mi a teendő. Semmiképpen sem hagyhatjuk magára ezen az úton, mellette kell lenni, és olyan szöveget kell adni a kezébe, amit élvezettel olvas. Látom, hogy a kamaszok már egymásnak ajánlanak könyveket. Szóval, van remény.
– És akit gyermekkorban nem szippantott be ez a világ, felnőttkorban van esély arra, hogy olvasó emberré váljon?
– Szerintem igen. Lehetnek olyan divatáramlatok, olyan popkulturális történések – gondolok itt filmekre, videójátékokra vagy akár celebekre –, hogy a kíváncsiság, egy bizonyos téma iránti érdeklődés rávezethet az olvasásra. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az olvasás csak a szépirodalmi olvasást fedi, holott az ismeretterjesztő irodalom is ide tartozik.
Ha egy kisfiút elkezd érdekelni mondjuk a tankok világa, és egy erről szóló képeskönyvet veszek neki, amit elkezd olvasni – ez is olvasás. És ekképpen vezethető be a könyvek világába.
A történelmi tárgyú könyvek egyértelműen ilyenek, felnőttkorban is érdekesek lehetnek. De a nosztalgia is ilyen hívószó lehet: valamire emlékszem gyermekkoromból vagy fiatalabb koromból, és annak nézek utána. Vagy akár a közösségi médiában megjelenik a hírfolyamban egy vers, elolvasom, és tetszik, és innentől kezdve figyelni fogom azt az illető oldalt. Ilyen tekintetben a Facebook, de akár egy celeb is lehet húzóerő.
– Most már csak annyit árulj el, kérlek, hogy mit jelképez a nyakadban lógó LEGO-figura…
– Leia hercegnő. És nem csak azért, mert Star Wars-rajongó vagyok, hanem mert ő az egyetlen olyan hercegnő a popkultúrában, aki tábornok is egyben. Számomra ez azt jelképezi, hogy mi, lányok nemcsak passzív, megmentésre váró kis hercegnők vagyunk, hanem fontos, hogy vegyük kezünkbe az életünket, legyünk tábornokok is. Ezzel magamat is erre emlékeztetem. Meg hát ez egy játék, egy LEGO-figura – nem kell mindent halálosan komolyan venni.
korábban írtuk
Magyari Tekla: Egyedül nem megy – Novemberi lapajánló
Nem fogja a közösség varázsütésre megoldani a gondjainkat, de nagyban hozzásegíthet a továbblendüléshez, új nézőpontokhoz, vagy bár egy könnyebb délutánhoz. A felismeréshez, hogy keresztjeinkkel nem vagyunk egyedül.
