ARCHÍV Szakács-Paál István: A legjobb döntést hoztam

Kevés olyan közintézmény-vezetőt ismerünk, mint ifj. Szakács-Paál István: közvetlen, dinamikus és iszonyúan jó kávét főz. Ő a székelyudvarhelyi vállalkozói inkubátorház vezetője, amely a szárnyai alatt vált sikertörténetté. Szakmai kérdésekben már sokszor faggattam, ezúttal személyesre (is) vettük a figurát. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.)

– Nem sokkal ezelőtt volt az első TEDx Székelyudvarhelyen, amelynek te voltál a kurátora. Miért kellett Udvarhelynek a TEDx?

– Azt gondolom, hogy a TEDx licensz elnyerésével szintet léphet közösségünk, és bizonyos értelemben olyan világvárosok mellé zárkózunk fel, amelyek ilyen közösségi rendezvények által tudnak együtt fejlődni és együtt építeni jövőt. Rendkívül büszke vagyok arra, hogy ez az esemény három nyelven zajlott, hiszen ez is unikum a térségben, és előre mutat. Amire viszont talán a legbüszkébb vagyok, az a közönség. Számos eseményen megfordulok évente, gyakorlatilag nincs olyan konferencia, ahová ne látogatnék el legalább egyszer, de ritkán éreztem azt, hogy ennyire összhangban van a publikum az előadókkal és magával az eseménnyel. 

– Apropó kisvárosi élet, néhány éve Kolozsvárról költöztél haza Székelyudvarhelyre. Miért jöttél haza?

– Visszaemlékezve is azt gondolom, hogy meghatározó időszaka volt az életemnek a 14 évnyi kolozsvári „idegenlégióskodás”, bár azt hiszem, hogy valahol a szívem mélyén mindig tudtam, hogy haza fogok költözni Székelyudvarhelyre. Ez 2016-ban következett be. Hiába éltem Kolozsváron nagyvárosi életet, és nem szűkölködtem semmiben, hiába nagy a kontraszt akár a kikapcsolódási lehetőségek, a szórakozás vagy éppen a közlekedés tekintetében, mindig azt éreztem, hogy a gyökerek ide kötnek, itt érzem igazán otthon magam.

 – A közszférában kevésbé jártasként, közintézményvezetői tapasztalat nélkül vállaltad el a székelyudvarhelyi vállalkozói inkubátorház (Harghita Business Center) vezetését. Ma is így döntenél?

– Öt éve, friss házasként költöztem haza Székelyudvarhelyre, aztán hirtelen elváltunk, és azt éreztem, hogy az élet minden területén meg kell újulnom ahhoz, hogy igazán ismét saját magam lehessek. Ekkor jött az inkubátorházas lehetőség, és azt mondtam, hogy ezt nekem meg kell pályázni. Amúgy is vonzott a vállalkozás világa, rengeteg startup-ot ismertem, és mindig álmodtam arról, hogy egyszer lehetőségem lesz saját magamnak felépíteni egy intézményt/vállalatot a nulláról, úgy, hogy adott esetben még a saját kollégáimat is kiválaszthatom. Visszagondolva az elmúlt 5 évre, azt hiszem, hogy a lehető legjobb döntést hoztam.

– Sok idődet kitölti a munka? Mellette mi fér még bele az életedbe?

– Nincs okom panaszra, élvezem a munkám, a hozzám közel állók jelzik néha azt, hogy kevés a szabad hétvégém, nekem fel sem tűnik. Azt gondolom, hogy sokan dolgoznak nálam sokkal többet és keményebben. Nekem azért van időm bármire, amit szeretnék. Barátokkal, családdal együtt lenni, utazni, fallabdázni, képezni magam, vagy éppen más szervezetnél civilkedni. A fallabdának akkor kezdtem neki, amikor hazaköltöztem. Nem látszik rajtam ugyan, de az ütősportokhoz mindig volt tehetségem. Idén a városi bajnokságot is megnyertem, a címet megvédeni azért sokkal melósabb lesz. 

– Tőzsdézéssel is foglalkoztál. Mi vonzott benne?

– Harmadéves egyetemista voltam, amikor a Mărăști negyedi kantin kapuján begurulva, észrevettem egy plakátot, ahol tőzsdei kereskedőket toboroztak az amerikai piacra. Mivel az egyetem délelőtt volt, az amerikai piac pedig délután nyitott, azt gondoltam, hogy jól megfér a kettő egymás mellett, és remek döntést hoztam. Az egyik legeredményesebb időszakom volt az a több mint 10 év, amikor csak a kereskedéssel foglalkoztam.

Kolozsvárra látogatott az amerikai Wall Street Journal munkatársa, hogy írjon rólunk, a négyfős irodáról, akik a legnagyobb amerikai cégek forgalmának 10–25%-át megforgatták egy kolozsvári panellakásból.

Nagyon sokat kerestünk, nagy lábon éltünk, és hihetetlen izgalmas volt a munkánk. Szemünk előtt zajlott a történelem egyik legnagyobb gazdasági világválsága, előttünk mentek csődbe érinthetetlen banki részvények, és mi ezeknek a tragédiáknak a nyertesei lehettünk.

– Szeretsz egzotikus helyre utazni, ezt a közösségi oldalról lestem. Milyen egy jó nyaralás számodra? 

– Nemcsak utazni szeretek, hanem utazásokat szervezni is. Az utazásaink minden esetben saját szervezésűek, nem szoktuk utazási irodák segítségét igénybe venni. Rengeteg fórumot olvasok, sok-sok utazási csoport tagja vagyok, és imádom a legapróbb részletét is megszervezni akár egy afrikai szafarinak is. Délkelet-Ázsiának nagy rajongója vagyok, több alkalommal voltam Thaiföldön, Vietnámban vagy éppen Kambodzsában. Ide mindig vágyódom, és bármikor kapható vagyok egy ilyen utazásra. De voltam már Kubában, a Maldív-szigeteken, vagy éppen ebben az évben Tanzániában. 

– Hova szeretnél még eljutni?

– A következő nagyobb cél az Dél-Amerika lesz: Brazília, Argentína vagy éppen Peru bármelyike bakancslistás nálam. Szeretek nagyobb társasággal utazni, többször megyünk úgy, hogy 6–10 fős a csapatunk, de például Vietnámban és Tanzániában a testvéremmel voltam, és szuper volt. Amúgy az, hogy sokat utazom, gyakorlatilag egy kompromisszum része, amit akkor kötöttem saját magammal, amikor hazaköltöztem. Nagyon jó itt, de azt gondolom, hogy igazán boldogan csak úgy lehet kisvárosban élni, ha megtudod engedni magadnak, hogy évente akár többször elutazz, és más kultúrákat fedezz fel.

– A munkahelyeden, a HBC csapatában zömmel nők vesznek körül. Hogy látod, a csapatmunkához mit tudnak hozzáadni a nők? 

– Remek csapattal dolgozom együtt, ahol valóban némiképpen felülreprezentáltak a nők. Egyébként én ezzel nem foglalkoztam soha, azt gondolom, hogy a férfi vagy női szakmának tartott hivatások és ezeknek a megítélése folyamatosan változik. A nők jelenléte a legtöbb területen egyre hangsúlyosabb és szerteágazóbb. Csapatmunka szempontjából azt gondolom, a segítőkészség jóval magasabb a női oldalon, hiszen az empatikus készségek talán sokkal kifinomultabbak, mint a férfiaknál. A nők általában empatikusabbak és jobban kommunikálnak, mint a férfiak, ennek megfelelően a problémamegoldás tekintetében is higgadtabban, több alternatívát felállítva képesek egy-egy feladatot megoldani.

– Egyébként, mi fog meg egy nőben? 

– Közhelynek számít az a mondás, mégis egyetértek vele, hogy

„A külső megfog, a belső megtart”. Nem igazán gondolom, hogy férfitársaimtól nagyon eltérnék ebben a tekintetben.

Ha külsőről van szó, akkor szeretem a szimmetrikus arcot, a finom illatot, de éppenséggel a hangjával is el tud varázsolni egy lány azonnal. 

– Türelmes és toleráns személynek ismerlek, de mégis mi az a jellemvonás, magatartás, ami kihoz a sodrodból?

– Nem szeretem a türelmetlenséget, az emberi butaságot, de főleg az inkompetencia hoz ki a sodromból, függetlenül attól, hogy férfiakról vagy nőkről van szó. Vannak emberek, akik mindenhez hozzászólnak, és minden téma ismerőinek tartják magukat, teljesen alaptalanul. Én elég kevés mindenhez értek, de csak arról van kiforrott véleményem, a többiben szívesen meghallgatom és elgondolkodom a másokén is.

– Ha rögtön teljesülhet, mi az amit kívánnál magadnak?

– Néha úgy érzem, hogy családalapításban vagyok lemaradva, végignézve az ismerőseimet, valószínűleg igaz is. Két gyermek azért néha jól jönne, és azt sem bánnám, ha már háromévesek lennének mindketten.

Fotó: Erdély Bálint Előd

korábban írtuk

Miklós Csongor: Szeretem magam, de ez sok munka eredménye
Miklós Csongor: Szeretem magam, de ez sok munka eredménye

Nehéz lenne Miklós Csongort beskatulyázni. Pszichológus? Fotós? Sportoló? Ugyanakkor apa, blogger, mentálhigiénés szakember és közösségépítő is. Sokrétű, mint a hagyma – mondja Shrek a népszerű animációs filmben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. szeptemberi lapszámában jelent meg.)