Székelyföldi gasztrokalandjaim Pesti székely

Székelyföldön gyakran keveredek kalandokba, ezek némelyike a gasztronómia területét érinti. Azt már axiómaként megállapítottam, hogy a székelyek mindenből levest főznek, pacalból is, salátából is, de azt is kijelenthetem, hogy a világ legjobb káposztáját is itt termelik. Ez a mondat nagyon egyszerűen hangzik, de hogy milyen lavinát indított el a csíkszeredai piac házi savanyítású darabja, azt csak erős idegzetűeknek ajánlom.

Történt egyszer, hogy készültem haza Csíkból a szüleimhez Magyarországra, a Nyírségbe, és nagyon vágytam rá, hogy az Anyukám főzzön nekem otthon egy jó töltött káposztát. De Magyarországon nyáron már nem igazán lehet kapni leveles savanyú káposztát, vagyis lapit. Mondtam Anyukámnak, semmi baj, viszek én Székelyföldről, itt mindig hozzá lehet jutni. A csíki káposzta világhíres, Tamási Áron Ábelje is így kezdődik: „Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett”. 

Igen. S ott van Csíkszépvíz, ahol minden évben még káposztavágó fesztivált is tartanak.

Há’ mér’ ne vigyek én ebből a csodakáposztából Szabolcsba, gondoltam. 

Így is történt.

A csilliós káposzta elindul Magyarországra

Megvettem a csíkszeredai piaccsarnokban a káposztát, bekötöttem három pungába, majd barátnőmmel kora reggel felszálltunk a Hargita IC-re, a csomagot pedig feltettük a vonatülés fölé a polcra. Utaztunk, nézelődtünk, amikor egyszer csak észrevettük, hogy az utasok feje forog jobbra, forog balra, előre, hátra, és feltűnően szimatolnak. Ekkor döbbentünk rá, hogy bizony a savanyú káposztán hiába van három réteg borítás, az olyan kőkemény szagot áraszt, hogy ahogyan Apukám mondta volt, kabátot lehetett volna akasztani a masszív ájerre. Mi úgy tettünk, mint akik nem is sejtik, honnan jön az odvas bocskor szag, de amikor már nagyon kellemetlen volt, barátnőm megragadta a szatyrot, és ki akarta hajítani a szajrét valahova a Maros mentére. Maros mentiből a nóta nagyon szép, de az odarohadt savanyú káposzta nem annyira, nem is beszélve arról, hogy irreálisan drága volt, csillióba került, konkrétan több ezer forintot fizettem érte.

Dulakodtunk kicsit a zőccségér’ (képzeljetek el két kisminkelt, csinos, szép ruhás, kulturált kinézetű lányt, amint verekszik egy büdös pakkért a vonaton), de sikerült megszereznem,

és bedugtam a hátizsákom aljába, ami nem ért semmit a vonat levegőjét illetően. Nem volt francia budoár illat továbbra sem, de minden ruhámnak vállalhatatlan záptojás szaga lett, mire átértünk a határon. 

A határ. A vámosok is furcsán pillogtattak, az egyik meg is jegyezte a társának, nem tudja, honnan jöttek a mai utasok, de nem szokott ilyen istentől elrugaszkodott szaguk lenni. Lapítottunk. 

A gasztrokaland tovább bonyolódik

A történet még egy csavart vett, mert először Budapestre érkeztünk, hogy három napot eltöltsünk a Kedvesemnél. Hozzá a pályaudvarról taxival mentünk, amire a barátnőm azt mondta, őt megöli a szégyen, ha beülünk a csomaggal a taxiba, immár hajítsuk ki végre, de vérremenő harcot vívtam az aranyárban mért savanyú káposztáért itt is. A taxis végigszimatolta az utat, maxon zúgatta a klímát és időnként az ablakot is lehúzta, de nem kérdezett semmit. Fejedelmi borravalót adtam. 

A Kedvesem nem volt otthon, amikor megérkeztünk, zongoraművész lévén koncertje volt aznap, ám utólag mesélte, hogy amikor éjjel megjött és kinyitotta a hűtőt, azt hitte, meghal. Rögtön megtalálta a bűnös zacskót, megfogta és kitette az erkélyre, mert elmondása szerint nem lehetett mellette megmaradni. Júniusban, Budapesten, nagypolgári ház negyedik emeletén úgy tűz a nap, hogy a tükörtojást simán meg lehetne sütni az erkélykorláton. Na, káposztánk még ott is aszalódott egy kört, aminek az lett a vége, hogy megbuggyant, és ki kellett dobni, bár a Csávóm felvetette, hogy veszélyes hulladékként kéne megsemmisíteni.

Ez pont nem az, de lehetne

Szóval nem bírta jól a csíki káposzta a Kárpát-medencei turnét, nem lett belőle szabolcsi töltött káposzta. 

A kedvesem a történtek után már nem a kedvesem, merthogy azóta a férjem. Azt mondta, legalább megtudta időben, mire számíthat...

Pityókatokány

Van egy másik emlékezetes gasztrokalandom Székelyföldről, amely egy olyan emlék, történet, ami rosszul indul, de aztán szépen kikerekedik.

Ez pedig a pityókatokánnyal kezdődött. Ez Magyarországon pörkölt főtt krumplival, de Székelyföldön leginkább bográcsban készítik, összefőzik, és így nagyon szépen összeérnek az ízek. Egy időben együtt dolgoztunk Fazakas Szabival, a Székelyföldi Legendárium atyjával. Közbe’-közbe’ tudósítottuk a Duna Televíziót, a Magyar Televíziót, a TVR Magyar Adását. Főleg turisztikai anyagokat készítettünk, meg dokumentumfilmet Lajkó Félixről, eh, sok szép és jó dolgot. Ez nem napi szintű munka volt, hanem havonta egy-két forgatás. De mindig jól telt.

Történt egyszer, hogy mennünk kellett filmezni egy székelyföldi faluba, ahol egy konferencia zajlott. Az esemény helyszínén bográcsban főtt a tokány vagy pörkölt, ki hogy mondja.

Olyan éhesek voltunk, hogy én alig bírtam tartani a mikrofont.

Gondoltam is, hogy na, ez biztos bele fog hallatszani a felvételbe. Mikor lejárt az interjú, a polgármester megkérdezte, megmutathatná-e a saját vendégházát is, lefilmeznénk esetleg, s bekerülhetne az anyagba. Jól fogna az ingyen reklám. Hát, vágókép kellett az anyaghoz, azt mondtuk, miért ne. Lefilmeztük a polgármester aranytojást tojó tyúkocskáját, a panziót, majd mehettünk Isten hírével, mert bár ott állt a kész tokány,

eszébe nem jutott, hogy megkérdezze a két tévést, hogy „na, ti is reggel óta futtok, nem ehültetek-e meg,

bár egy tányérral elfogadtok-e?”. 

Nem, ez nem történt meg

Nekem ez olyan rosszul esett, hogy Szabinak kifakadtam a kocsiban, hogy hogyan lehet valaki ilyen csemer, figyelmetlen, fukar, vagy nemistommércsinálta. Mire beültünk a kocsiba, én már szó szerint rosszul voltam az éhségtől, így emlékeim szerint egyesdeegyáltalán nem használtam szalonképes szavakat. Szabi egy szót sem szólt, csak letért a főútról, a faluban a vegyesbót felé hajtott. Bement, kijött. Visszaült a terepjáróba, kigurult a faluból, lehajtott az útról a mezőbe, majd azt mondta: szálljál ki! Kiszálltam.

Elővette a pungát, s a motorháztetőre kipakolt belőle mindenféle jót: kolbászt, szalonnát, csíki gazdáktól származó sajtokat, pityókáskenyeret, paradicsomot, desszertnek házi csokit. Majd így szólt: nézzél fel! Felnéztem. Látni lehetett a Hargita gyönyörű láncolatát.

Lélegzetelállító volt a látvány! Na, azt mondja, ne búsuljad te, milyen bunkó volt a polgármester, ettől jobb ebédet, mint itt a levegőn, a Hargitát nézve úgyse kapsz! Erre emlékezni fogsz Budapesten is! És igaza volt. Ez körülbelül tízéves történet, mai napig emlékszem minden percére. 

Már más kalandjaim vannak

A fiatal és bohó évek elmúltak. Kisgyerekesként, anyaként már nem sétáltatok savanyú káposztákat vonatokon, kalandjaim teljesen más irányt vettek.

Más kihívásokkal nézek szembe, például hogyan bírjam ki alvás nélkül évekig. Mert tudjátok, az anyai alvás olyan, mint a rendes alvás, csak alvás nélkül. 

A gyerek is szokott utazni a Hargita IC-n, udvaroltat magának a nénikkel a vonaton, és fogalma nincs arról, hogy az anyja hajdanán milyen kalandokban vett részt ezen a járaton. És úgy általában, imádott Székelyföldjén.

Friss lapszámunkat alább kérheted: