A változásba az elengedés és fejlődés is bele van kódolva, azt mondják. Az egyik első, fizikailag megtapasztalt változás az étkezés területén áll be. Túlzás nélkül állítható, hogy a gyomrot is megviseli a másfajta étrendhez való adaptáció. A felfokozott életritmus más étkezési szokások bevezetésére késztet. Az új ételkülönlegességek, nemcsak ízek szempontjából gazdagítják az étkezési kultúránkat, hanem megtanítanak rácsodálkozni egy-egy népre, megérteni egy fikarcnyit a világegyetem működési elvéből, hogy mennyi mindennek helye és jogosultsága van a nagy Rendben.
A napi, családi ebéd fogalma sajnos gyakran hétvégi privilégiummá válik, ha sikerül.
Mert hétvégére, a zajos hétköznapokból a természetbe vágyik az ember, ezért gyakran feladja a közös, terített asztalos étkezést egy kis madárcsicsergős túráért, sétáért. Az iskolák megfelelő fizetségért cserébe elrendezik a gyermekek ebédjét, a munkáltatók kötelezően ebédszünetet biztosítanak, kifőzdék, vendéglőcskék és vendéglők napi menük formájában kínálják a lehetőséget a napi étkezésre.
Szóval, a főzés aktusa is látványosan átalakul, a háziasszonyok kisebb-nagyobb örömére.
A rendszeresség fellazul, a ráfordított idő lerövidül, minthogy mindenre lényegesen kevesebb idő jut, az utazgatás miatt.
Ebédidő! Vagy csomagol az ember magának, vagy válogat az önmagát esztétikusan kínáló, egymás után sorakozó vendéglők gazdag eledel-palettájából. Ahogy nekilódul éhesen a közeli helyeknek, mintha odaosonnának mögéje, azt suttogva: „Engem is próbálj ki! Engem is, hidd, el, finom vagyok! Sőt felejthetetlen!”
Mit együnk ma?
Török, görög, olasz, szünet, szünet, McDonald’s, kínai mellett vietnámi - vajon mi a különbség? - gondolom, nagy tudatlanként. Burger King, Lidl, kisbolt, pékség, szünet, magyaros ízek vendéglője. Mondd, te mit választanál? Hát ez az!
A bőség zavara minden második lépésnél.
Egyszerű pékáru, menü, vagy valami extrább, mert ma rám férne valami varázslatos, amitől az ízlelőbimbók táncra perdülnek, az ízharmónia katarzisa felszabadítja a boldogsághormonokat. Együnk vietnámi banh xeót, vagyis kurkumás, kókusztejes rizspalacsintát? Vagy inkább a vietnámiak kedvenc forró levesét, a pho-t, amit lábszárral, hátszínnel, lángossal vagy csirkehússal lehet kérni? De választható a bún bó, ami valamivel fűszeresebb és savanyúbb, és feltétként húsgombóc, taro, tenger gyümölcsei vagy vietnami kolbászféleség kerül bele. Pffff! Milyen lehet a tom yum kai: csípős-citromos leves gombával, csirkével vagy hallal? Vagy inkább tom ka kai/pla citromfüves kókusztej leves gombával, csirkével vagy hallal? Értem én, vagy mégsem? Annyit igen, hogy ez Thai!
Kicsit minden csíp, sok gyömbért használnak.
Az olasz konyha azért biztonságosabbnak tűnik, és olyan szívhez szóló a „vendégfogó” szövegük. Szinte hallani lehet ezt az olasz nyelv dallamos lankáin, még ha nem is tudunk olaszul. „Sétálj be! Már vártunk. Rögtön a hatalmas pultnál saját nevelésű fűszereink üdvözölnek majd. Nyugodtan hajolj közel hozzájuk, hogy érezd az illatukat! A tészták, pizzák és saláták mind a szemed előtt készülnek a BELLOZZO® nyitott konyhájában. Kulináris élmény lesz, már akkor ízleni fog, amikor még meg sem kóstoltad. Az igazi étel szenvedéllyel, odaadással és odafigyeléssel készül. Az igazi ételnek lelke van. Onnan tudjuk, hogy mi főztük bele”. Tényleg ilyen, tényleg finom. Az Oktogonon is van.
Lehet törököt is választani, azzal nehéz melléfogni.
Ott van például a Titiz, de az egyik leghíresebb a Vígszínházzal szembeni Szeráj. Falafel (sült csicseriborsó fasírt keleti fűszerezéssel), falafel tál, urfa kebab, izgara köfte (borjúfasírt báránnyal), sis, pirzola, türlü, tanulom az érdekes hangzású ételeket. A joghurtos padlizsánjuk verhetetlen.
Ha választani kellene, biztos, hogy az Artizánt választanám naponta, hezitálás nélkül. Szinte mindig kígyózó sorok vannak előtte. Kezdjük a desszertjével: közkedvelt a pisztáciás sajttorta, az orange blossom canelé egy francia klasszikus, narancsvirággal. Merthogy franciás „kisugárzású” pékség-vendéglő. Mai menü: póréhagymás tökleves kakukkfüves zöldségek, mozzarella, tortiglioni, csiperke laska blu d ’auvergne tarte - minő exkluzív.
Csak az olvasásától elegánsnak érzi magát az ember.
Leheletfinom ízkavalkád a Hold utcában.
Az utca sarkán egy pindurka sarki vendéglő, a Nemsüti kínálja fölöttébb érdekes vegán összeállításait. Céklakrémleves, almás-diós lilakáposzta lencsefasírttal vagy spenótos-gorgonzolás gnocchi lisztmentesen.
Budapesten előszeretettel esznek turisták, helybeliek a járdára kitelepített vendéglőrészekben, utcai kiülőkben. Egyes lokálokat elválasztanak a járókelők áradatától néhány nagyobb növénnyel, jó esetben paravánnal, ezzel egy kis intimitást biztosítva a vendégeknek, de gyakori a semmi, de semmi. Ott esznek a belváros utcáin - legyen az elit vagy egyszerűbb vendéglő -, téglalap alakú leveses tányérból! (elég fura) vagy a kockás abrosz normál alakú tányérjából, nem bánva, hogy a járókelők belekukucsálhatnak az ételükbe, mellettük elsuhanva.
Por, autók zaja, kipufogók füstje, szmog, kutyát sétáltatók elvonuló serege, teljesen normálisnak tűnik számukra.
Megütközve szoktam elsétálni mellettük. Az étkezés higiéniája fölött merengek és a bensőségesség hiányán.
Azért a főzés fontos, ha nem is napi rendszerességgel, de az asszonyok örök gondja: mit főzzek ma? - mindig megmarad. Ha táplálni kell gyerekeket, úgyis az a legjobb. Időnként kimegyünk a piacra: szeretjük a Hunyadit, a Flórián-térit, mert ezeket ismerjük jobban, a Lehel-téri nagypiacra kevesebbet járunk. Néha sikerül szombat reggel kibiciklizni. Ezt külön rituálé előzi meg: a Tárkány Művek Krumpli-boogie-jával akkurátusan ráhangolódunk, „aranyom jöjjön, vegye már…”, és nyomás!
Nem olyan családias piac, mint az otthoni, de itt is megkeressük a legszimpatikusabb anyókákat, bácsikat és valami kicsiséget vásárolunk tőlük,
mert anno nagymama is hogy örült, ha a falusi portékát elvitték a városiak. Jól esik a vásári atmoszféra, zöldségek elkeveredett szaga a sajttal, a gyümölccsel, hogy aztán a Miss Blue névre hallgató bicikli oldaltáskáit megrakva örömmel toljuk haza a megfőzendő alapanyagokat. A nem futtában vásárolt, gyorsfagyasztott vagy gyorsan érlelt zöldség-gyümölcsöt, hanem természetes módon termesztett, a természet nyugodtságát a rostokban és magokban is tartalmazó ételt visszük. És ez a nyugalom felszívódik a gyomrunkon át a sejtjeinkbe, mint a legeslegjobb táplálék.
Piacolni tehát, ünnep, mert azt csak ráérősen érdemes, és az idő a legnagyobb luxus a nagyvárosban.
Amit Budapest gourmet szempontból jelenthet, ahhoz képest ez egy fölöttébb felületes, személyes merítés. Csak meglibbentett szeletkéje az étkezési kultúrának, amelyből lehet válogatni, amellyel jó barátságot lehet kötni, de ugyanúgy nemet mondani is rá. Van olyan honfitárs, aki az otthoni ízekre esküszik, nem is lehet rávenni ilyen „flancos” ételekre, amitől szerinte jól sem lehet igazán lakni. Mindenki maga dönti el, hogy ebből a szempontból nyit vagy zár. Talán ez a döntése mérvadó lesz a legtöbb választására, amit itt erdélyiként, székelyként a nyüzsgő Budapesten meghoz. Aztán nem is lehet ezt cérnával és bukszával győzni. Ezek csupán bizonyos helyzetek különleges ízűre komponált pillanatai, mert
a szalmapityóka, noha itt hasábburgonya, ugyanúgy alap eledel, s a fuszulykaleves is, noha itt Jókai bableves a becses neve.
Amikor a honvágy madara súlyos szárnyával megsuhint, bármit odaadnék egy korty vasas borvízért, egy tányér húslevesért, egy kis fadézsában érlelt túró vigasztaló ízéért, egy pince ízű, bingyó alma zamatáért, amelyhez hozzá képzelem nagymamám ráncos kézfejét, ahogy felém nyújtja a kötényéből, és azt mondja: „ne búsulj fiam, amíg engem látsz, s amíg ebből eszel, szép maradsz.”
Legjobban a házikenyér hiányzik. A kelesztett, sűrű tésztába bele van dagasztva eleink hite, harca, kitartása, a szülőföld illata. Nincs benne semmi könnyedség, ezért olyan erősen tápláló. Hozzatok, kedvesek, ha erre jártok! S hogy mekkora az út a házikenyértől a budapesti kenyerekig? Léleknyi, tehát végtelen. Ha van ilyen lépték egyáltalán. Ezt az érzést legpontosabban Mikes Kelemen fogalmazta meg a szállóigévé vált örök mondatával: „...el nem felejthetem Zágont”.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Hogy a sarkon jobbra fordulunk vagy balra – néha mindent megváltoztat
Budapest kohó, mint a fővárosok általában. A sokféleséget és sokszínűséget olvasztótégelyként gyűjti be, hogy egy sajátos, különös masszává rotyogtassa, amit végül tipikus, összetéveszthetetlen budapesti atmoszféraként ismerünk. Egyszerűen megunhatatlan a dolgok hömpölygő megújulása, annak ellenére, hogy néha el lehet tőle fáradni. Soha semmi nem ugyanolyan, vagy csak nagyon ritkán, hiszen ugyanazokon a helyeken, ugyanazokat az arcokat látni még egyszer szinte kizárt.
