A kislányommal három évig a rózsaszín korszakunkat éltük. Éltem volna, szívem szerint, inkább a pirosat vagy zöldet, de az üzletekben található kislányruhák színválasztéka a rózsaszín különböző árnyalataiban kimerül. Hercegnők, pillangók, pónik lepték el a lakást, Hófehérkével keltünk, Ariellel fürödtünk, Csipkerózsikával merültünk 8 órás álomba. Dramatizálás folyt minden rokonsági szinten, a hozzánk látogató vendégek már a küszöbünk átlépésekor megkapták kijelölt meseszerepüket, és megelevenedett a rózsaillatú tündérvilág.
Aztán színre lépett a Férfi. Első évben a csecsemőszerep bizonyult testhezállóbbnak számára, aztán egyre inkább kibontakozott a kocsimániás tipegő szerepben.
Örs fiam magával hozta mindazt, ami fényévekre állt tőlem: a műszaki és autós világot. Minden kétséget kizáróan tudomásunkra hozta, hogy az ő szeretetnyelve a kocsi.
Ha valaki betoppan hozzánk, és ajándékba neki nem autót hoz, akkor majdnem olyan, mintha semmit nem hozna. Ilyenkor a szája szélén a csalódás horgonyait leereszti, és felszegett fejjel tüntetően bevonul a szobájába. Ha a lelkébe a sértettség mellett a dühmanó is befurakodik, akkor határozott ajtórittyegtetéssel nyomatékosít egyet a dolgon. Ha viszont nagy nehezen kitalálják a vendégek, hogy mi vágyainak tárgya, akkor ő maga a boldogság. Gyorsan kibontja, hasra vágja magát, és meditatív kocsikázásba kezd. Ez abban áll, hogy hason fekve, arcától arasznyi távolságra tologatja az autót, belemerülve a kerék-mandalák lassú körforgásába.
És így rövid idő alatt elözönlötték lakásunkat a kocsikák. Nagyon vigyáz rájuk, nem szedi szét, nem rongálja, aki figyelmetlenség miatt kárt tesz bennük, az én vagyok, amikor a kocsitengerben a 40-es hernyótalpaimmal utat török magamnak a konyháig. Egy este úgy alakult, hogy vacsoraként két kedvence került az asztalra, a saláta és a virsli. A korgó pocija kirángatta őt a játék bűvöletéből, rápillantva az asztalra a meglepettség kiált fel benne:
Virsli és saláta?! Anya, te profi vagy!...Te egy kocsi vagy!
Ha díszpolgárrá avatnának, vagy nekem ítélnék a város kulcsát, mindez messze eltörpülne attól a megtisztelő fokozattól, amellyel kitüntetett. Engem, akinek 16 éves autóvezetői jogosítvánnyal az irattartójában még mindig el kell magyarázni, melyik a fék és a kuplung. Az autóvezetők megnyugtatása érdekében elárulom, hogy nem vezetek.
Végül is nincs már rá szükségem…
Mert én már kocsi vagyok!
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
Megjelent a Nőileg magazin 2014. októberi lapszámában.
korábban írtuk
A paradicsomok fölött…
Szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. Régen szerelmes voltam beléd. Most már nem vagyok, másba vagyok szerelmes. Imádlak! Te vagy a legeslegjobb! Kedves Olvasó, milyen gyakran hagyják el szád ezek a szavak? Naponta? Hetente? Vagy hónapokban mérhető az előfordulásuk? Esetleg ennél ritkábban?