A kutatók nagy többsége szerint az Y és Z generáció már olyan mentalitással nevelkedett, hogy képességeinek, valamint – vélt vagy valós – önbizalma tudatában saját véleményét az egyetlen elfogadható igaznak tekinti, és ezért néha a tisztelet hiányával képes harcba szállni. Véleményem szerint nem generációs problémaként, hanem érzelmi intelligencia szempontjából kell megközelίtenünk a tolerancia kérdését, a realitás azon talaján, ahol a fogalom definiálása nem megy át politikai vitakérdésekbe.
A „tolerancia” szavunk a latin „elviselni” igéből származik, a „türelemmel szenvedni” jelentéssel is felruházták. Jelentéstartalma az idők folyamán kultúráktól függően változott. Manapság azt jelenti, hogy a másik embernek tiszteletben tartom az ideológiai, politikai, erkölcsi, nemi, etnikai irányultságát. A különbözőségekről szól, mert amikor valamit tolerálok, akkor valójában eltűröm azt, amivel amúgy nem értek egyet.
Mindannyiunk egyediségéből adódóan, nem tudunk mindenben egy véleményen lenni, és pont ebben rejlik a tolerancia nagysága is: képes vagyok tisztelni a másik eltérőségét, legyen az bármilyen megnyilvánulás, amíg nem sérti jogaimat, erkölcseimet, érzelmi, egészségi, szellemi, anyagi biztonságomat.
A normalitás talaján a tolerancia tulajdonképpen egy kölcsönös tiszteleten alapuló attitűd.
Magam elé képzelem az online médiában végbemenő kommunikációt, s hogy mit gondol majd ezek alapján az utókor rólunk. Helyesίrási hibákkal felvértezett gyalázkodások, gyűlölködések, feszültségek, beszólogatások tömkelegét hagyjuk hátra? Vagy elfogadjuk a hiteles szakemberek véleményeit, és mindenki arról formál véleményt, amiről van kellő tudása, s akkor – ha nem is értünk mindenben egyet, de – toleránsan közelítjük, vagy engedjük, hogy tovább burjánozzon az a sehová sem vezető út, ahol mindenki mindenről véleményt alkothat, mindenfajta szakértelem nélkül.
Társadalmi-, szűkebb szociális környezetünkben, vagy családon belül is meghatározó szerepe lehet az intoleranciának.
Gondoljunk csak a hazai gyerekirodalomban jól ismert, Süsü, a sárkány mesénkre, ahol a kis sárkányt egyfejűsége miatt utasítja el az édesapja.
De más kultúrákban is példázzák, lásd a hindu mesét, amely az elefánt milyenségéről szól, amelyet vak emberek kell körülírjanak. Ahányan tapintják az elefántot, annyiféleképpen képzelik el azt.
És ezt saját bőrünkön is megtapasztaljuk a hétköznapjainkban, akár mások, akár mi foglalunk állást valami mellett vagy ellen, ingoványos kommunikációs talajon egyensúlyozunk.
Ugyanakkor nagyon gyakran elfeledkezünk arról, hogy míg meggyőződéseink mellett érvelünk, nem tartjuk szem előtt, hogy vakokként, soha nem láttuk a teljes elefántot, s Süsünek – bár csak egy fejjel jött a világra – példaértékű viselkedése és hatalmas szíve volt.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Belső béke: Hogy jóleső csend legyen bennünk
Seneca a belső békéről szóló értekezésében a görög euthymia szóval ίrja le a nyugalmat s lelkünk egyenletes működését. Ennek feltételeként a tisztánlátást határozza meg. Ahhoz, hogy a belső béke állapotát fenn tudjuk tartani, azt kell éreznünk, hogy az életünk alapvetően jó irányba tart. A saját belső békénk akkor érhető el, ha „kitartóan siklunk előre hajónk fedélzetén, itt-ott természetesen korrigálunk a pályánkon, de nem hallgatunk a zavaró szirének hangjára, akik a zátonyok felé terelnének minket” –
