A harag bennreked, pedig üzenni jött, jelezni: „Vigyázz, mert bántanak! Nem vesznek figyelembe téged és határaidat! Érted vagyok, és neked kiáltok, hogy mondj ki, mutass meg! Szólj ki és be, mert, ha nem, sérülni fogsz! Fájdalom jön, és fölemészt: érted vagyok és nem ellened! Valójában, ha megengednéd, rád vigyáznék.
Érezz engem, mondj ki, hogy ne veszítsd el magad teljesen!”
Nőket hallgatok, így mesélnek:
Kislány: „De most gyere, anya, velem játszani! Nem később! MOST emelj fel, HOZZÁM bújj most, ne hozzá! Én is azt akarom, hogy puszilgass, megölelj, CSAK rám figyelj, velem babázz! Ne vele! Miért is kellett hazahozzátok ezt a nyivákot, miért nem hagytátok ott a kórházban? Én most szomorú vagyok, anya, és nagyon hiányzol! Amióta itthon van, ti már nem is szerettek engem. Csak mind azt akarjátok, hogy én szeressem őt, legyek jó testvér, ne haragudjak, ne legyek durcás kislány, mert az nem szép. De én nem akarok, mert haragszom rád, hogy már nem szeretsz te engem úgy, mint azelőtt. Kiabálnék neked, hogy gonosz mostoha lettél! De félek… Félek, hogy megharagszol, s még ennyire sem fogsz szeretni.
Úgy csinálom inkább, mintha nem haragudnék. Hátha jobban szerettek, ha nem leszek durcás…”
Kiskamasz lány: „Mondtam neked, anya, hogy ki nem állhatom, ha Öcsi bácsi állandóan ölelget, már rendesen taperol, anya! Jön, hogy fellökjem, amikor már közeledni látom a nagy mancsaival, hogy megöleljen. Magára húz rendesen, hozzáér a mellem. Visítani tudnék a dühtől, anya! Utálom azt is, mikor a mellem bámulja. Hogyhogy te nem vetted észre?! S a beszólásai, hogy milyen formás kis keresztlányom lett, milyen jó nő vagy, te Kingácska, micsoda tutajos szemed van - szerinted ez is mind normális?! Azt akarom, hogy megmondd neki, hogy hagyjon békén, szálljon le rólam! Csak kedveskedni próbál, viccel, ne reagáljam túl, azt mondod. Ne hisztizzek, nem akarod, hogy megharagudjon ránk, a családi barátság megromoljon, beképzelem az egészet…
Kurvára dühös vagyok, anya, rá és rád is, mert őt véded. De lenyelem, hogy ne romoljon meg a barátságotok.
Végülis, ha te mondod, anya, lehet, hogy én reagálom túl, igen, túlérzékeny vagyok… Lehet.”
Nő: „Nem tudom, mi van velem… Úgy érzem szar anya vagyok, lestrapált feleség, nő. Utálom magam! A munkahelyemen is egyre több feladatot nyom rám a főnököm, nem tudok haladni a dolgaimmal, sokszor tovább is bent maradok, nehogy azt lássák, hogy nem végzem jól a munkám. Kellene mennem a gyerek után, de nem szólok, inkább bevállalom. Egyebet nem csináltam, csak a gyermekek körül keringtem, amíg kicsik voltak, most meg rohanok velük egyik óráról a másik edzésre. S mindenhonnan elkésünk.
A férjem nem ér rá, alig van otthon, a munkája miatt, fontos az neki. S az is bánt, mert, amikor otthon van, akkor is csak morog valamit, hogy milyen rumli van itthon,
s miért nem állok oda jobban a gyerek mellé, mindjárt megbukik matekből, kifizettem-e a villanyt, hogyhogy elfelejtettem, hát levágják. S hogy elege van abból, hogy állandóan fáradt vagyok este, s nincs kedvem. Üvölteni tudnék, ki vagyok nyúlva basszus, hogyhogy nem látod?! De hallgatok, házi feladat, túl leszek rajta, a hetit kipipálhatjuk. Nem üvöltök, hisztis tyúk lennék, s a családi béke a legfontosabb, ugye?
Csak fáradt vagyok valahogy, végtelenül fáradt…”
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Ki látja meg benned a Göncölszekeret?
Egy kisgyerek ül nálam, a kabinetben, tanulási nehézségei vannak az iskolában. Nagyon játékos, mintha más világokban is élne: figyelme kifele is irányul, de főleg befele, az ő csodákkal, játékkal, kis szereplőkkel teli világára. Nem tud jól teljesíteni, csillagos „fébéi” nincsenek, emiatt aggódnak a szülők, a tanító. Ő nem aggódik. Ő várja a szüneteket, a közös játékot, a huncutságokat, a közös mókázást. De a felnőttek aggódnak: hol rontották el? – teszik fel a kérdést maguknak és nekem.
