Rossz belegondolni, hogy a segítségünk nem adott számukra egy végérvényes megnyugvást, nem mondhattam senkinek, hogy most már minden a legnagyobb rendben lesz. Mert
ezek az emberek az egész életüket hátrahagyták, és számukra sosem lesz már semmi olyan, mint amilyen előtte volt.
Jó volt azonban azt látni, hogy mekkora akarat, kitartás és hit van bennük. Hogy mennyire kapaszkodnak a legkisebb fűszálba is. Hogy mennyire tudják értékelni azt, amijük még megvan. Hogy mennyire összetartóak tudnak lenni egy ilyen nehéz helyzetben.
Ezek az emberek nem feltétlenül rossz anyagi körülmények közül érkeztek, mégis hálásak tudnak lenni egy csokiért, egy pohár teáért vagy egy palack vízért. És lelkiismeretesek mind a gyerekek, mind a felnőttek.
Ha egy gyereknek két banánt adtam, visszahozta az egyiket, hogy maradjon másnak is.
A felnőttek is pontosan így cselekedtek. Hiába vártak 6–8 órákat a határon – több gyerekkel, idősekkel, házi kedvencekkel, úgy, hogy az időjárás sem kímélte őket, és az autóikat nem járathatták folyamatosan, mert akkor nem biztos, hogy maradt volna üzemanyaguk a továbbutazáshoz, nem panaszkodtak, nem elégedetlenkedtek.
Anita meleg étellel fogadja a menekülteket
Barátságosak voltak, és bár néha akadtak nyelvi problémáink, mindig türelmesek voltak. Jó volt látni, hogy nemcsak ők igyekeztek elsajátítani egy ismeretlen nyelvet, hanem az összes önkéntes is. Volt, aki fordítót keresett, volt aki – köztük én is – ha egy kis szabadideje került, szavakat, mondatokat tanult ukránul. Bár ez apróságnak tűnhet, szavakkal kifejezhetetlen szerintem, hogy milyen sokat jelentett az, mikor például egy ukrán fiú magyarul mondott köszönetet, vagy mikor egy 90 éves néni elsírta magát, hogy valaki megérti, amit szeretne mondani.
Azt látni, hogy mekkora harcokat vívnak magukban édesanyák és gyerekek, sok mindent átértékel egy emberben.
Példaként említenék egy nőt, aki egy ikerpárral menekült Ukrajnából, csupán 12 nappal azután, hogy életet adott a csöppségeknek. A férjét, a gyermekei apját hátrahagyva indult útnak, hogy valahol felnevelhesse a két kicsi életet. Vagy mesélhetnék arról az idős hölgyről, aki az unokájával és a menyével hagyta el az otthonát, és búcsúzott el a fiától. Aznap reggel, amikor mi találkoztunk, zokogva mesélte, hogy a híradóból tudja, hogy a házát és a környéket, ahol lakott, lebombázták, a fia pedig meghalt. Szorította a kezemet, várta, hogy hátha tudok mondani valami biztatót, valamit, amitől jobb lesz. Őszintén,
lehet ilyenkor bármit is mondani? Szerintem nem. És azt hiszem nem is mindig kell.
Kedves olvasó! Talán felmerül a kérdés benned, hogy miért éreztem szükségesnek megosztani ezt a néhány történetet. Nos, ismét történettel felelnék a kérdésre. Egy fiatal, talpraesett ukrán lány mesélte, aki öt napon keresztül bolyongott a világban, úgy, hogy az emberek, akikkel találkozott, nem akartak beszélgetni vele. Féltek tőle, nem segítettek neki, mert ő egy menekült, akinek ki tudja, hány fegyvere van, és ki tudja milyen „szélhámos” lehet. Pénzt ajánlott a szállásért cserébe, de nem adtak neki. Amikor az asztalunkhoz érkezett, egy tál levest kért és egy SIM kártyát, az aktiváláshoz pedig kis segítséget. Aztán nyújtotta a pénzt felém érte. Mondtam neki, hogy ez ingyen van, és hogy szívesen segítek bármiben. Szemmel láthatóan meglepődött, majd sírni kezdett, és elmesélte, hogy mennyire elutasítóak voltak az emberek vele, és hogy én vagyok az első, aki hajlandó beszélgetni.
Azóta is, bármikor visszagondolok, egyszerűen nem értem.
Nem értem, hogyan lehetnek ennyire közömbösek az emberek egy bajba jutott társukkal szemben.
Félelmetes? Ismeretlen? Igen. De ő is ember. Ugyanolyan, mint én vagy más. És talán pont úgy élt eddig, mint én, sőt, lehet, jobban.
Ők sem ezt akarták, és ők is félnek. Nekik is ismeretlen. De egy segítő kéz, vagy egy megértő tekintet elviselhetőbbé teheti az elviselhetetlent.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Családi csendek – Elhallgatott titkok nyomában
Azt írja Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében, hogy minden családnak van titka, csak idő kérdése, hogy mikor derül ki. Ezeket a családi titkokat gyakran generációról generációra cipeljük, sokszor azt sem tudjuk, hogy mit, csak a terhét érezzük. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában jelent meg.)
