Őszintén szólva, ahogy elkezdtem megírni ezt az ajánlót, jöttek a sorok, mondatok, s egyszer csak azon kaptam magam, hogy csupa vádló gondolat született meg bennem. Nem célom, úgyhogy töröltem. Mert nem vezet sehová, ha mindig csak szidjuk egymást, elveszünk a felelősök keresésében (persze az is kell), csak arra ébresztett ismételten, hogy azok, akik érintettek – és rengetegen vannak –, ha ki is tudnak szállni egy bántalmazott helyzetből, és tovább tudnak lépni, mihelyt felidéződnek az emlékek, újra átélik, s rettenetesen fájlalják azt a közönyt is, amit sok esetben megéltek. Így éltem én fiatalként, másfajta, de bántalmazó közegben: a szégyen, az a környezetemből sokak részéről érzékelt elfordulás „bujkálásra”, elfojtásra késztet. Majd valamikor kiszakad dühként.
A sajtó csak részben tudja megmutatni azt az elviselhetetlenséget, amit ilyen helyzetekben megélnek az áldozatok. Ezt igazán akkor érzékeled, amikor veled szemben ül, megérzed, hogy így valóban lehetetlen élni, így senkinek sem szabadna élnie.
Ezt éreztem a Bogos Mónikával való beszélgetés során is.
[caption id="attachment_83044" align="aligncenter" width="335"]
