Ebben a vízszeretetben, azt hiszem, most L. hasonlít rám a legjobban, mert ő épp azt a korszakát éli, hogy egy kiskanál vízben is szívesen pancsikol. Egyik kedvenc történetem, hogy egyik este fürdőruhában szerettek volna a kádban fürdeni és L. fürdőruhájára ráfröccsent egy kis víz. Épp egy kicsi. A vizes ruhát meg nyilván le kell cserélni. Nincs kivétel, ami erősítené a szabályt.
Úgyhogy vizes fürdőruha le, száraz fel és így vízbe be. És akkor vajon egy tengerparti parti milyen érdekes helyzeteket produkálna? Ez a következő egy hónapban még nem derül ki, most a mezők mélyén szeretünk elveszni a gyermekekkel. Tudjátok, mi a közös a mezőben és a medvében? Mindenki, még a medve szerencséjére is csak az M betű. Kedves szülők, akik úgy érzitek, van bennetek félsz medvék, kutyák miatt, pedig de szeretnétek kint lenni a természetben: válasszatok egy jó széles, jól belátható mezőt. Semmibe nem kerül, és a medvét sem fogja érdekelni, hogy ez a kétlábú sima bőrű lény a két kölykével miért örül így a színes virágoknak.
Az, hogy P. négyévesen egy itthoni mese alapján saját magától fedezte fel és azonosította be a fekete nadálytövet, még engem is meglepett. Meg az is, amikor megkért, hogy kicsit hagyjuk békén, hogy feküdhessen a fűben egyedül. Persze nem tartott ez sokáig, és nem is tudom, miért lepett meg, mikor a világ legtermészetesebb emberi igénye bámulni a felhőket, kapcsolódni földhöz, éghez. Nyilván egyrészt azért lepett meg, mert P. még csak négyéves, másrészt azért, mert teljesen hiányzik a kultúránkból ilyesmire tudatosan időt szakítani. Vagy ha át is villan ez a gondolat a fejünkön, biztosan nem ülünk autóba, hogy kikocsizzunk a legközelebbi virágos rétre fűbe heverészni. Pedig, annyira jót tenne mindenkinek, hogy ha ez törvénybe foglaltatna. Az átlagos kedvesség, türelmesség és a nyugodtság ráta biztos exponenciálisan növekedne.
Meg az se haszontalan, ha mi is megyünk az árral. Én azon kaptam magam, hogy már akkora kíváncsisággal vetem bele magam a mezei délutánokba, mint ők. Szedtünk például nemrég fűgombát együtt, amire sajnos gyermekkorom óta nem volt példa. Figyeltük, a hangyák hogyan menekítik a tojásaikat, láttunk egészen zsenge, friss apró szöcskéket, hernyókat, lepkebábot, alacsonyan szálló gólyát, fecskét. És persze katicát, aki minden alkalommal viszi a prímet. A legjobban a délutánokat szeretem. Alvás és ebéd után. Amikor a fény a gyermekeket és a mezőt is aranyba öltözteti és mezítláb lehet szaladni. Ilyenkor még a ciripelés is más.
Nyugalom van. Nem kell fegyelmezni. De tényleg egyetlen egyszer sem. Nincs hiszti, nincs kiborulás, nincs vita se köztük. Ilyenkor mintha beigazolódna, hogy a városbeli toporzékolás csak egy mesterséges állapot, amit a sok tiltással gerjesztünk: „Nem szabad!”, „Ne mássz fel!”, „Ne fogd meg, dobd el!”, „Gyere már, elkésünk!” stb.
Akkora tudásvágy ébredt fel bennem is, hogy a mező összes virág és állat lakóját nevén tudjam nevezni. Kezdő, de megrögzött gyűjtögető lettem!
Emellett megrögzött történetrajongó is vagyok. Már olyan sokszor felbukkant a mezőről hazafelé tartva az alábbi, immár viccessé szelidült téli történet, hogy el is határoztam, leírom: Nagy hévvel sízni indultunk... szendvics és egyebek pakolása, sietség. Az úton L. elaludt, P. rögtön érkezés után kijelentette, mégse szeretne sízni. Elég hajthatatlannak tűnt, ezért az apukájával szánkózni indult, én pedig gondoltam, egy picit megszusszanok.
Vissza a helyszínre, ahova P.-t már hozta is vissza az apukája, ugyanis éhes volt és elmondása szerint teljesen megfagyott. Úgyhogy csere: L. ment el szánkózni. P. közben evett-ivott, és gondoltam, na, akkor öltözünk, megyünk ki! Erre visszajött L., aki épp gyakorolta a szobatisztaságot, de azt mondta, ez most nem sikerült. Be a kocsiba, levetkőzünk, majd kacag egy nagyot, hogy csak viccelt. De ha már mind összegyűltünk, ő is akart enni, inni. Mire mindennek vége lett, már alvásidő. Találtunk is egy jó helyszínt, P. édesen aludt, L.-el pedig szánkózni indultunk. Amint P. felébredt, gondoltam, akkor most mind a négyen végre élvezzük ezt a szép képeslap-telet, de L.-nek elment a kedve. Beültem volna vele a kocsiba, de P. csak velem akart szánkózni.
„Nézd, anyuka, karácsony van!” – P. így fogalmazta meg a beszűrődőfény-rajongását. És bár a karácsony már bő egy hónapja elmúlt, mégis tényleg ünnepi volt a pillanat. Hazaérve nyilván mindenki éhes volt…, és amikor teljesen kifulladva azt hittem, ez a történet véget ért azzal, hogy mindenki elaludt, P. felsírt, hogy fáj a torka. Máris láttam, milyen nyűgös, taknyos napra ébredünk. Az éjjel végül nem tartogatott új meglepetést, reggelre a fájós torok is tovatűnt. „Csak vicceltem” – érkezett az L.-től tanult tuti válasz. És akkor mi volt az a nagy sírás? „Anyuka, azok örömkönnyek voltak.” Itt már nem is tudtam, sírjak vagy kacagjak, de elmentünk oviba. Nagyon akartunk valami programot, ami aznap több logisztikát követelt, mint amennyi élményt nyújtott.
Úgyhogy igen, menjünk, vesztődjünk el a színes mezőben. Elég egyszer, mert a többi úgyis jön magától. A mezei az, ami egyszerű, hétköznapi. A mezőn lenni gyermekekkel tényleg olyan egyszerű, és de szuper, ha ez hétköznapi kalanddá válik. Ha Kolumbusznak egy nagy földrész felfedezésétől esett le az álla, akkor egy két- és négyéves, hogy ne tudna egy kicsi földrészen millió ismeretlen csodát találni?! Begyszó, nem szerződtetett egy tücsök sem, de igen: itt a reklám helye. A gyönyörű, illatos, színes mezőé, amely kisimítja a szívet és a lelket.
korábban írtuk

Gergely Ildikó: Azért vagyok itt, hogy szeretetet adjak
Gergely Ildikó több mint húsz éve dolgozik bölcsődében, azóta gyerekek százai rajonganak érte: délutánonként alig akarnak elszakadni tőle, és ha lehetne, sok apróság haza is vinné őt örökre. Az a fajta nő, akiből árad a szakmája szeretete.







