Egy nap, amikor a lábaim még mindig reszkettek az előző napi edzéstől, fellázadt bennem a lélek, védelmébe véve a testet, és magamra förmedtem:
hát, bolond vagyok én, teljesen elment a szép eszem?! Miért hajtom én ilyen belehalósan ezt az egészet?
Persze, persze, szép a formás láb, fenék, de mindjárt összeakadnak a lábaim a fájdalomtól, edzés közben is az órát nézem, mikor jár már le ez a tortúra. Mert azt mondták nekem, kell, hogy fájjon, akkor épül az izom. S én meg nem akartam nyápic, kényeskedő akarat-fogyatékos lenni, hogy az első fájdalom-jelzésnél leállok, hát, hol marad az ambíció? S
nyomtam, emeltem, szaladtam, lihegtem, hajtottam: a szépségért meg kell szenvedni, így épül az izom, a rendszeres testmozgás egészséges, bla-bla-bla.
Megkérdeztem diákjaimat, s köztük egyre több a fiú, akik körében nagyon népszerű a testépítés. Kikértem a szakvéleményüket - miután a csontos hátuk pár hónap alatt egy repülőtérnyire dagadt vagy épült -, megkérdeztem tőlük is, miért jó nekik ez, miért fontos, s hogyan érték ezt el? Na, megtudtam: heti minimum 4-5 alkalommal kemény, súlyzós, két órás munka van ebben több hónapig. Mert jön a strandszezon, s testüket is felkészítik a fürdőruha-szezonra. Beach body, tanár néni. Gyorsan megkérdeztem Google-barátom, hogy az meg mi a franc?
Megint milyen önkínzó elvárást nyom a média, amitől újra kényszergethetik önként és dalolva magukat a népek?
Minél több cikket olvastam, annál jobban bosszantott: újabb elvárást veszünk át, amitől még inkább azt érezzük, hogy a testünk egy eszköz, amit faraghatunk diétával, késsel, súlyzóval, hajthatjuk, mint az igás lovat, fájdalomig, kimerülésig. Elutasíthatjuk, utálhatjuk, megerőszakolhatjuk.
Nem mondom, én is szeretném, ha itt-ott izmosabb, feszesebb lenne a testem. A sok interjú s dokumentálódásom végén feltettem magamnak a kérdést: valójában mit is szeretek a mozgásban? Én azt, hogy általa újra annak a légiesen könnyű fruskának érzem magam, aki keresetlen lendülettel ugrott fel egy kerítésre vagy pattant fel egy fára, aki szaladás közben lábait szellőnek érezte. Ezt.
Ebben nem volt erőlködés, belehalás, küzdelem.
Öröm volt a testem, mert lehetővé tette nekem, hogy ezt érezzem. Most már inkább azt mondom, hogy nem sportolok, hanem szaladgálok, kápálózok a vízben, hülyéskedek a pályán, s közben hálás vagyok, hogy ez az én érzékeny csoda paripám, a testem, mindezt lehetővé teszi nekem.
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Akinél lakik a mi örömünk
Kedves meglepetésként ért, amikor egyik reggel, iskolába menet, a járdára felfestve megpillantottam az ugróiskola rajzait. Színes rajzok hívják, ingerlik ugrálásra a járókelőket Székelyudvarhelyen. Jött is a lendület, de megtorpantam, mivel a magas sarkú cipellőm elbizonytalanodott a rá váró kihívástól, és ijedten nem akart engedelmeskedni. Meghallotta a bennem induló párbeszédet…
