Ha a Firtos lova fehér, száraz időre számíthatunk, ha szürkének tetszik, akkor esős idők jönnek, így tanítottak gyermekkoromban az öregek. Aki nem járt még Firtosváralján és Énlakán, annak egyszer az életben el kell oda menni. Ha az ember látni akar ezen a túlnépesedett és túliparosodott földgolyón egy olyan helyet, ahol idillikus összhangban simul a fehér templomtorony a zöld domboldalhoz, s a piros cserepes házak, mint kiscsibék a kotló körül, úgy húzódnak a templomtornyokhoz, akkor el kell menni a firtosi kilátóhoz.
Ott fenn körülölel a csend, s úgy tűnik, nem hallasz mást, csak nyugodt szuszogást.
Mintha a dombok, s velük együtt az erdők, a mezők, a fák és a virágok ritmusra vennék a lélegzetet. Ezen a mennyország-közeli helyen mutatott be minap egy hétéves forma kisfiút az édesanyja nekem. Ő itt Kinga papnéni, olyan tiszteletes asszony, mint a miénk, otthon. A kisfiú rám nézett, majd lesütötte a szemét, és ezt a kérdést szegezte nekem, minden bevezetés nélkül:
Belém nyilallt a kérdés. Mit tudok Istenről? Azt, hogy sokszor úgy érzem, próbára tesz, hogy sokszor úgy érzem, szolgáltam Őt eleget, elfogadtam akaratát olyankor is, amikor nekem nem tetszett?! Ahogy a kisfiút néztem, megláttam benne kisgyermek önmagamat, a kíváncsi, rákérdező, megismerni vágyó gyermeket, azt a valakit, aki lépésről lépésre tágítja világát, hogy mindig mindenhol otthon legyen benne.
A kisfiú elégségesnek érezte válaszomat, és továbbment. Azóta is bennem kavarog a kérdés. Mit tudok Istenről? Én, aki szolgálom Őt, aki küldetésemnek érzem, hogy az Ő országát valósítsuk meg itt a Földön, legalább abban a közösségben, ahová hitem szerint rendelte élnem.
Mit tudok róla, miközben azt hiszem, hogy Ő jó, de a mindennapi valóságban az emberek, akiket teremtett, ölik egymást? Változatos módon kínozzák egymást az emberek, lőnek, bombáznak, gátakat robbantanak, hogy a víz elárassza, megnyuvassza a másik embert, elveszik földjét, vizét a másik embernek. Az erősek folyamatosan összemérik erejüket, és hódoltatják a gyengébbeket.
Gyermekkorom vakációiban rendszeresen töltöttem időt egy kolozsvári játszótéren. Ez a játszótér érdekes átmenetet képezett az újonnan épített tömbházak és a még le nem rombolt házsor között. Hamar világossá vált, hogy az odasereglett gyermekek között rangsor alakult ki. Voltak a nagyok és a többiek. A nagyok vámot szedtek a kicsiktől, volt, aki félelemből, volt, aki valamilyenféle barátságot remélve ajánlotta fel féltve őrzött kincsét, egy kerek kekszet, egy nápolyiszeletet, Turbo-rágót, üveggolyót. Időnként újrarendeződtek a hatalmi viszonyok.
Ilyenkor a játszótér arénává változott, ahol a nagyok által kiválasztott kis harcosok megküzdöttek egymással, hogy mindenki számára legyen világos, ki az erős és ki a gyenge.
Egy ilyen átrendeződés után vigasztalni próbáltam az egyik legyőzöttet, biztosítottam barátságomról, és ígértem, hogy ezután kiállok érte. De mielőtt túlságosan ellágyultam volna saját jóságomtól, a legyőzött rám nézett, olyan szemekkel, amelyeket a mártírok is megirigyelhettek volna, s azt mondta:
Kissé leforrázva bandukoltam hazafelé, s alig vártam, hogy megkérdezhessem nagymamát, vajon kije van ennek a kis pöttömnek, aki a valaki erősebbre hivatkozott. Legnagyobb meglepetésemre nem nagyobb testvérről, unokatestvérről, netán apukáról volt szó, hanem valami másról. Nagymama azt mondta, hogy a pöttöm családja egy olyan család, akik nagyon sokat szenvedtek, de nagyon hisznek. Már alig vártam a másnapot, hogy újra mehessek a játszótérre, és találkozzak a nagyon hívő családból származóval.
– mondtam neki, meg sem várva, hogy ő szóhoz jusson. Nemsokára meghívott abba a templomba, ahová ők jártak. A következő küzdjenek meg a gyengék, hogy lássuk, ki a leggyengébb akcióról már lemaradtam, mert lejárt a nyaralás, de az a bátor tekintetű, gyenge gyermek megmaradt emlékeimben. Aztán ahogy teltek az évek, egyre inkább megértettem a fizikai és a lelki gyengeség közötti ellentmondást. A hit erejét láttam megnyilvánulni sok olyan emberben, akiről ránézésre azt állítottam, hogy gyenge. Sokszor elszégyelltem magam, megértve újra és újra, hogy
Mit tudok Istenről? Azt tudom, hogy megerősíti a gyengéket, bátorságot ad a félőknek, szeretetet a magányosoknak, alázatot a gőgösöknek. Folyton munkálkodik, hogy egyensúlyba kerüljön az Ő akarata, a szép és békességes élet eszméje, az emberek gyakori gyarlóságaival. Azt tudom elmondani Róla, hogy sokszor én sem értek Vele egyet, vannak helyzetek, amikor úgy haragszom Rá, mint azokra, akik a legközelebb állnak a szívemhez, mégis megbántanak.
De valahányszor ki tudok lépni önmagam bűvköréből, és nemcsak az én kizárólagos érdekem szemszögéből vizsgálom a világot s a benne történteket, nemcsak kizárólag azt részesítem előnyben, ami engem szolgál, akkor képes vagyok elfogadni az Ő akaratát teljes szívemből. Minden tökéletlenségemet elviselhetővé teszi az Ő szeretete, s ezáltal megtanít engem arra, hogy én is elfogadjam mások tökéletlenségét.
korábban írtuk
Bartha Krisztina: Mit jelent ténylegesen dolgozni magunkon?
Divatossá vált, hogy a személyiségfejlesztésünkre vonatkozóan azt mondjuk: dolgozunk magunkon. A kifejezés ma már szinte kötelező eleme lett a laikus önfejlesztésre vonatkozó nyelvhasználatnak, de tudjuk-e, hogy mit jelent valójában az önismereti munka?
