A mentett parasztház árválkodott, akárcsak a vele kapcsolatos álma. Csekély öröm volt, hogy kibírta a telet, a hó súlya abban az évben nem terhelte a házat. Még ősszel mondták a falubéliek neki, amikor közelebbről szemügyre vették a százhatvankét éves épületet, a darabokban költöztetett székely parasztház nem biztos, hogy átvészeli a telet, ki van fordulva két gerendája.
Nem volt kedve a veteményezéshez, a zord tavaszkezdet nyomta, a nem mindennapi gondok kizsigerelték a belső energiatárat. De maradék erejével is tudta: a gyermeknek látnia kell, miként lesz a magból termény, igen, kezet nem kímélő, izzasztó munkával.
Taposták a mellkasát a tornyosuló teendők, csak időnként halkultak lüktető agyában. A picike örömök azonban minden napba derűt loptak. Fizikailag fájt a teste minden porcikája s az alvás hiánya, mégis, A kisvakond és a sas, az építőkockázás, a rajzolás a lányával ideig-óráig ellazította, már-már kereknek érezte az életet azokban a pillanatokban. Sőt, húshagyó kedden kifejezetten boldog volt – emlékezett vissza a napokig hangos kacajt okozó farsangi maskarára.
Egy hosszas, alaposabb fogmosás, félezer NEM után. Egy feltöltő bújás a csaknem kétéves „ededül!” daca mellett. Parányi szusszanás a cinege cifra éneke a kerítésen. Aztán felkerült az örömlistára a Tünnde, az Emmma, a nyugi, a cuki, Áááááárpáááád és a taxxxxi, s a beszélni tanuló gyermek büszkeségével kimondott újabb és újabb szavak bája. Elalvás előtt az ismerős kutyák, majd a barátok következtek, neveiket ismételte újra és újra. Aztán hangos számolásba kezdett, mint aki elégedett a lajstrommal, s mire elért a nyolcig, békés megnyugvás ült ki pirospozsgás babaarcára. Csak barátaid legyenek, kicsi, minden egyéb kikerül – mosolyogta el magát fáradtan. Óvatosan csukta be a hálószoba ajtaját, s nekilátott az éjszakai munkának.
⁎ ⁎ ⁎
A valóság szinte mindig átírja a nagy gonddal álmodott terveket. Ha valamit, hát ezt megtanították a kisgyermekes évek. Két éve lassan, hogy az újratervezés újratervezésére is próbált nap mint nap felkészülni.
⁎ ⁎ ⁎
Ha néha elfogyott a dacolóhoz való türelme – mondjuk, hajnalok hajnalán, amikor már negyedik órája nem hagyta aludni, nyüszítve sírdogált a kialvatlanságtól, de – akkor is emlékeztette magát:
Mindig kerül öröm, csak tudd észrevenni. Ezt is a totyogós tanította neki. No meg a huszonegy hónapja lezuhant ingerküszöb. Micsoda jelenlevés egy párnából kiszabadult tollú szárnyalását figyelni! Hát egy hangya! Serény útját hosszú percekig lehet követni. A homokozó szitán hogyhogy fent marad a kavics? Hová varázsolódik a hajcsat a csiribí-csiribá után? Miért nem látszik a fehér zsírkréta nyoma a lapon? S a világot felfedezők mindennapi rácsodálkozásai.
Kudarcba fulladt az otthonteremtés – sanyargatta magát gyakran, harmadik éve nem tett (odébb) az ügyben semmit. Mindaddig nem kudarc, amíg nem adja fel. Csak szünetelteti – próbálta magát nyugtatni. Ha elment volna gyermeknevelési szabadságra, néhány hónap múlva kellene visszatérni… Ilyen tavaszi gondolatok közepette találta szíven az emberi lélek egyik legpontosabb ismerője, Márai: „Az élet igazi, nagy vállalkozásai nem a hőstettek, hanem a türelemjátékok.”
A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.
korábban írtuk
Dimény-Varga Tünde: A mostani életem egy érett gyümölcs
Székelyudvarhelyi iskolában dolgozik pszichológusként, a környék kevés gyermekpszichoterapeutáinak egyike, gasztroblogger, és a Nőileg állandó szerzője. Beszéltünk szakmáról, konyháról, és közben felsejlett az önazonos és elégedett élet „receptje” is.
