Szóval kezdődött ugye az utazással. Én már itthon kijelentettem, hogy aztán hátul akarok ülni, mert nem szeretem elöl. Ott mindig kell kötözzem magam. Bezzeg a régi Moszkvicsunkban sose kellett. Az ember megfullad attól a szíjutól. Ha én tudtam volna, hogy ilyen messze van ez a város, fiam, el se indulok, annyi szent! Mire megérkeztünk, úgy elgémberedtem, alig tudtam kikászálódni a kocsiból.
Megmondtam apádéknak, ragaszkodom ahhoz, hogy látogassuk meg a nagyapád nagynénjének a sírját, ha már ott vagyunk. Tudod, közeli rokon, az ember nem teheti meg, hogy bár egy szál virágot ne vigyen. A dédunokái harmadik unokatestvéreid. Kell, hogy ismerjed, ott laknak a szomszéd faluban.
Másnap reggel azt mondták, elvisznek egy mólba. S aztán ennek akkora feneket kerítettek, mintha az Eiffel-toronyhoz baktatnánk el.
Gondoltam is, mi van olyan nagy látnivaló egy benzinkúton? Láttam én már olyant eleget. Azt mondtam, nem bánom, de csak mise után, mert én vasárnap egyszer a templomba megyek. Nagy nehezen meg is kaptuk a központban azt a nagy, régi bazilikát. Erre fel, nézzük, hogy úgy be van csomagolva, mint egy szaloncukor, s bemenni sehol se lehet rajta. Aztán addig keringőztünk, amíg kaptunk egy másik templomot. A kicsi, fiatal pap olyan szépen beszélt, Henikém, hogy a könnyem mindegyre el volt indulva. Igaz, olyan halk volt, hogy felét nem értettem. Na, elég az hozzá, hogy megérkeztünk abba a mólba, vagy mi az ánti.
Jól van, gondoltam, öt perc, apád tankol, s kész vagyunk. De hadd el, babám!
Egy egész délelőtt ott benn keringtünk, mint zsidóban a fájdalom. Egyik boltból ki, a másikba be. A végére úgy eljártam a lábaimat, azt hittem, megkukulok. Eltelt vagy három óra is, mire mondtam, ha nem hoztok ide nekem egy taligát vagy valamit, többet egy tapodtat se mozdulok. Egyszer is: volt egy olyan üzlet, ahol azt se tudtam, hol vagyok. Akkora volt, mint itt nálunk az egész felszeg. S ott aztán volt mindenféle sportos holmi: labda, annyi fajta, hogy felét se láttam életemben, biciklik, rollerek, egy csomó gúnya, lábbeli, tollasütő s miegymás. Amit még felismertem, az a csáklya volt, a csuriga s aztán egy rakás hátizsák.
Az én drága jó uram, ha meglátta volna, hogy itt halászbotból mekkora választék van! Igaz, a patakra neki jó volt a mogyorófavessző is.
A másikba csak kintről benéztünk, ott ment vagy száz TV. Minek eresztenek annyit, ha ugyanaz a műsor mindegyikben? Aztán egy másik üzletbe is bevonszoltak, ott egy rakás ruha volt egymás hegyén-hátán: ilyen szvetter, olyan ing, amolyan nadrág. Egyik csiricsárébb, mint a másik. Mondtam is anyádnak, hogy mielőtt elszédülnék, én kimegyek, s leülök a folyosóra. Mert ott láttam, hogy vannak padok. Az ember úgy érzi magát, mint itthon nálunk a ház előtt. Igen ám, de sehogy meg nem kaptam a kijáratot, pedig már háromszor mentem el ugyanazok a földig érő kabátok mellett. Képzeld el, Henikém, hogy ezek akartak nekem valami ruhadarabot venni. Na, erre leteremtettem őket: menjetek el, a jó Isten megfizeti, ne bolondítsatok meg! Ami ruhám van otthon a szekrényben, az dusztig elég, amíg meghalok. Semmi se kell, hogy foglalja nekem a helyet. S ha netán valami tönkremegy, bemegyek a városba, itt van ehelyt, s a főutcán valamelyik boltból megveszem. Aztán mindennek a teteje az volt, hogy ott is ettünk abban a nagy hodályban. De
nehogy azt hidd, hogy egy normális ételt lehetett kapni. Terített asztal? Nuku. Egy tálcán tologattuk az ételünket, mint kantinban a diákok.
Megmondtam apádnak, hogy én kinőttem ebből a korból, hogy tálcáról egyek. Úgy, né, fehér abrosz, porcelán tányér, meg kell adni a módját a dolgoknak. Nem vagyunk malacok.
Aztán sétáltunk is a központban, olyan szép őszi idő volt. Igaz, amennyit a természetből ott lát az ember, ezzel az erővel tavasz is lehetett volna. Egyszercsak ezek eltűntek valamerre, s én ott álltam a járda szélén, erre fel elsuhan mellettem egy biciklis, de olyan sebesen, mintha puskából lőtték volna ki. Majdnem orra bucskáztam, s még ő kiabált reám románul. Tiszta szerencse, hogy nem értettem, mert megtanítottam volna, hogy kell tisztelettel bánni az idősekkel. Aztán a másik: annyi a kocsi, mint a nyű, egymást érik. Egyvégtében nyomják a dudát, sipít a mentő s a polickocsi – éreztem, hogy meg kell zavarodni.
Azt hittem, már nem érem meg, hogy az én csendes bennvalómba hazaérjek. Na, tudod, mikor megyek én legközelebb Kolozsvárra, fiam? Mikor magyar polgármester lesz.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Nagyi szemszögéből a világ – S a fiúkkal hogy állsz?
Jaj, de szép így a hajad, Henikém, kiemeli az arcodat! Végre valami leányka formád van! Sokszor olyan frizurát csinálsz magadnak, hogy a guta üt meg. Hát a fiúkkal hogy állsz? Van-e valaki, akivel így járkáltok, vagy hogy szoktátok mondani? Mi az, hogy nem tartozik rám?
