Az elmúlt években fájdalmas történetekkel találkoztam gyakrabban. Megromlott kapcsolatok, válások, magukra maradt negyvenes nők – akiket sokszor 10-15, vagy akár még több évvel fiatalabbra „cseréltek”, hosszú együttélés után. Most is ilyenekkel szembesültem: van, aki évek óta nem tapasztalta a házasságában, hogy milyen, ha úgy igazán megölelik, vagy figyelembe veszik az igényeit, van, akit egyik percről a másikra, mint derült égből villámcsapás hagytak ott gyerekekkel együtt, van, ahol, bár hosszú ideje erőfeszítést tesznek a kapcsolat rendbetételére, az elkövetett hibákat nem tudják hátrahagyni, és „fegyverként” használják konfliktushelyzetben. Egy gyönyörű, negyvenes nő fogalmazta meg, hogy nemrég lezárult hosszú párkapcsolata után szembesült azzal, hogy belenézett a tükörbe, és valami elmosódott, torz képet látott önmagáról. Rájött, hogy fogalma sincs, ki is ő valójában. Hogy
Sok negyvenes nő dilemmája, hogy milyen esélyei vannak, hiszen nekünk, nőknek egyértelmű hátrányaink vannak, biológiai és sok más szempontból is. A társ fogalmát pedig felénk még gyakran felszínesen értelmezik.
Nincs általános recept a jó kapcsolat működésére, és egyoldalúan nézni is botorság lenne. Szintén az elmúlt napokban beszélgettem két férfival is a kapcsolatokról. Egyikük már nagyon fiatalon megtalálta a párját, és évtizedek távlatából is úgy beszélt róla, mintha az első évek fényében látná. Meg is fogalmazta, hogy milyen nagy jelentősége van az életében annak az érzelmi hátországnak, amit ez jelent számára. A másik későbbi éveire találta meg azt, amiben jól érzi magát, és közben önmagával kapcsolatban is felismerésekre kellett jutnia, hogy
Kimeríthetetlen, örök téma, mert minden történet más, és mindannyian másként működünk, de szeretve lenni mindenkinek alapszükséglete. A nyár mindenképpen alkalmas arra, hogy intim pillanatokat teremtsünk, és javítsuk, ami javítható. Mert a tekintetek sugárzóbbak, ha öröm és boldogság árad belőlük.
