Akarva, akaratlan, a tragédiák, a tehetetlenség érzése elindítják ezt a belső monológot. Nincs, akit ne rázna meg egy ilyen esemény, amely újra észhez térít, hogy semmi sem biztos. Legkevésbé a holnap. És mégis.
Egyetértettünk abban, hogy minden területre nem tud egyformán figyelni, de egy-egy ügyet hosszantartó figyelemmel követni kötelessége lenne. Újra és újra elővenni, míg a társadalom számára kívánt változás meg nem történik. Tragédiából (is) nagyon sok volt az elmúlt évtizedekben, de a felelős előállításán túl vajon minden eset, ami rávilágított egy rendszer-, vagy szemléletszintű problémára, eljutott a megoldásig? Vagy miután lecsengett a „szenzációértéke”, hamvaiba porladt? Ilyenkor – jogosan – mindenki a felelőst követeli, de hajlandóak vagyunk még messzebbre nézni? Pontosabban, vagyunk elég kitartóak ehhez?
Mert mégis érdemes a holnapba fektetni a mai nap figyelmét, munkáját. A fohász önmagában nem elég,
A mi – Nőileg – ügyeink, hogy láttassuk, hogyan működhetnénk, élhetnénk jobban nőként, anyaként, családban, párkapcsolatban, munkában, közösségben. Mi zúzza szét, rombolja az életünket, lelkünket, és mit tehetünk ellene? Hol a segítség? Mi jelent számunkra értéket, ami mellett érdemes kiállni, kitartani? És mi az, amiben érdemes változni?
Van, aki nehéz szívvel kezdi az új évet, van, aki reményekkel telve. Legyünk bátorítás egymásnak, hogy bár semmi sem biztos, mindenki lehet egy biztos pont valakinek az életében.
