Van az az láthatatlan történés, amikor beáll valami egészen új, de nem írnak róla az újságok, nem beszélnek róla a rádióban, sem a híradókban. Csak megtörténik. Folyó év március első vasárnapján fegyelmezetten dicsértem a teremtő és mindenható Istent a homoródszentpéteri templomban. A harangok hívó szava egyszámjegyű „sereget” gyűjtött az istentiszteletre. Sebaj. Az öt konfirmandusból négy jelen volt, és ez a jelenlét még fegyelmezettebbé tette istendicséretemet.
A csempekályha izzott a két napon át táplált tűztől, a helyenként nyolcszáz éves templomfalakból sugárzó fagyos levegőnek muszáj volt engednie. Langyos lélegzetvétellel súlyosbodtak a szaggatottan énekelt zsoltárok. Hát ez van, Uram! Semmi több! Csak a hívők seregének szent enyészete, csak a templomba bevillanó kinti hangok brutális barbársága, láncfűrészeknek, cirkuláknak, házi malmoknak rendíthetetlen hitetlensége árad ma is, mint a járvány utáni időktől fogva most már talán mindörökké.
Ahogy a közének alatt visszatértem az istendicséretből, és egyenként szemügyre vettem az arcokat, akkor fogalmazódott meg bennem a felismerés. Ez az első vasárnap lelkészi szolgálatom harminc éve alatt, amikor nincsenek fizikailag jelen a régi idők emberei. Nincsenek itt azok, akik 1948-ban vagy előtte születtek. Nincsen egy sem azok közül az emberek közül, akiknek a vasárnapi istentisztelet olyan természetes velejárója az életnek, mint a levegővétel. Nincsen senki sem jelen azok közül, akik a támogató közösséget és a szülőföldet szétválaszthatatlan egységnek tartják.
Nincsen egy sem jelen azok közül, aki a lelkész és a párttitkár harcában – ama vérfagyasztó negyvenegy esztendőn keresztül – a lelkésznek drukkolt (néha csak titokban). Nincsen jelen senki azok közül, akik csendes meggyőződéssel nyugtázzák a diktatúra utáni nemzedékek ellentmondásos döntéseit: a kutya is jó dolgában vesz meg. A járvány óta ezeknek a hívő nemzedékeknek csak a nőtagjai maradtak járóképesek, ezért magamban így becéztem őket: a kedves kontyosok.
Lement a nap, este van, az asszony az ágy szélén ül, konytűit kiszedi hajából, haját letekeri, a fonatot kibontja, majd lassan fésüli. Fejét a párnára teszi, fejbőre is pihen. Reggel felkel, elvégzi sürgős dolgát, visszaül az ágyra, fésülködik, haját lófarokba köti, abból fonatot készít, majd feltekeri, hajtűit beszúrja, tükörben vagy ablakban megnézi művét. Ha barna, ha szőke, ha szürke, ha ezüst, szép. Ha a csendes ima alatt lenéztem a szószékről, alig néhány éve,
Egy pillanatra elfogyott körülöttem a levegő. Nincsenek már itt. Ezen a vasárnapon a kedves kontyosok többsége megdicsőült mosollyal néz le ránk az örökkévalóságból, a földön maradottak betegségekkel küzdenek, jaj, mi lesz velem?! Hogy fogok én elszámolni a mindenható Istennek a számonkérés óráján, hogy fogom elmagyarázni neki, hogy itt még minden oké, csak a ritmus sérült?!
A bizodalmuk gyengébb. Hosszasabban „hisztiznek”, és hamarabb feladják a küzdelmet. Sok mindent kipróbálnak, de kevés dolognál tartanak ki. Sérül a ritmus, mert a bizodalom fogyatkozik.
Gyermekkorom Tankó Erzsi nénije jut eszembe, aki minden ragyogó tavasszal újravarázsolta, tapasztotta és meszelte házát, sütőházát, kemencéjét. Nem azt mondta, hogy unom, a fene ott egye meg, hanem, hogy hála legyen a fennvalónak, hogy újra itt van a tavasz, és én újra meszelhetek. Körtefája alatt asztal, mellette padok, ablakai előtt rózsafák, sütője mellett málnás, kútja mellett veteményes. Volt tévéje és rádiója, újságot olvasott és regényeket. Az újra kíváncsi volt, legyen az konyhafelszerelés vagy ruha, és utazott, amíg tudott, főleg Szebenbe, mert lánykorában ott szolgált, így ott voltak ismerősei. Természetesen beszélt románul is, tehát tudott egy második nyelvet. Ő is kontyot hordott.
Magamnak is próbálom megmagyarázni, hogy miért fáj ez a ritmustalan életvitelünk?! Miért gondoljuk úgy, hogy az a jó nekünk, ha a legtöbbet gyömöszöljük bele egy napba, és miért gondoljuk azt, hogy az a jó nekünk, ha folyamatosan valami újat csinálunk?
Folyó év márciusának első vasárnapján megtörtént az én idilli világomnak a teljes pusztulása. Azóta a még hátramaradt két kedves kontyos asszony lopja vissza álomszerűen a régi valóságot, amikor jelen van. Megszólal bennem a tőlük tanult versike:
Akárhol légy, tarts regulát, mert az Isten mindenütt lát.
Csinos, szemes, szemérmes légy, semmi rútat ne mondj, ne tégy.
Rosszat ne szólj, ne is gondolj, mindent előre megfontolj...
Szépen köszönj mindenkinek, bátran felelj, ha kérdeznek,
beszéd közben ne bizonyozz, igazat mondj, ne hazudozz.
Mivelhogy Isten szép világában minden megtörténhet, s ezzel párhuzamosan nincs semmi új a nap alatt, az is lehet, hogy miközben haladó gondolkodásúnak (progresszívnek) szeretem címkézni magamat, lelkem mélyén megrögzött maradi vagyok. Hajtűket szeretnék vásárolni. De milyen boltba menjek be?
korábban írtuk
Magyari Tekla: Meg tudjuk csinálni! – Májusi lapajánló (VIDEÓVAL)
Sokkal többet ki- és elbírunk, mint amennyit magunkról hittünk volna. Életünk nehéz időszakaira visszatekintve, már nem tudjuk, hogyan, de átvészeltük, megtépázva, ám megerősödve is kerültünk ki a helyzetből, s ez mindig ok lehet a további önbizalomra.
