Akkor tudatosult bennem, hogy te jó ég, hisz én egy ideje nem félek! Ez az, ami olyan ismeretlen számomra. Gyerekként állandóan rettegtem, a félelem, mint legyőzhetetlen szörny fonódott körém. A gombóc sosem zsugorodott a torkomban és állandó volt a görcsbe rándult gyomor. Ahhoz képest ma már egy nagyobb lélegzetvételű utazásra való készülés maximum csak izgalom. S hogy most nem félek, gyermekkorom hagyatéka, meglehet. Hisz mitől félnék most, amikor éjszakám zavartalan és nem gyakorolja eltipró autoritását senki felettem?
Csak, mikor többen neveztek vakmerőnek, gondolkodtam el azon, nem-e van hiba a limbikus rendszerben?
Amióta gyermekeim vannak, persze óvatosabb vagyok, és nem hódolok extrémnek titulált tevékenységeknek. Valahogy mégis megkapom a „Hát, te semmitől nem félsz?” kérdést.
Egyetemre járni család mellett, micsoda bátorság! Vállalni harmadik gyermeket, ez igen, ehhez már nagy bátorság kell! Két gyerekkel és pocakkal utazni egy másik földrészre, vakmerőség egyenesen!
Nagy bátorság benne ragadni egy rossz kapcsolatban, egy rossz munkahelyen húzni az igát, a számlák kifizetéséért élni, céltalanul és álmok nélkül kóvályogni a mindennapokban, nem akarni jobbnak lenni tegnapi önmagunknál, sóvárogni elégedetlenül. Ez a bátorság, és visszatekintve lesz majd csak igazán félelmetes. Elörömtelenkedni az életet igenis könnyelműség.
Nem az élvezeteket hajszolom. Csupán kiszínezem azt, mi szürke és örömtelen. És igen, én is félek. Félek, hogy elsiklok a most felett, hogy nem ragadom meg a pillanatot, hogy nem látom meg a búban is az örömöt. Hogy sosem bogozom ki rosszul működő mechanizmusaim.
Hogy kihal belőlem az empátia. Hogy elfelejtek játszani.
Hogy egy pillanatra is elfeledem, létemnek célja van és a nagy egész része vagyok magam is.
korábban írtuk
Gondolatfolyam a halálról, az empátiáról - Sigrid Nunez: Egy életen át
Sigrid Nunez különleges érzékenységgel nyúl a halál témájához. Az Egy életen át nem szokványos regény, inkább egy gondolatfolyam, amelyben a leghangsúlyosabb szerepet az együttérzés kapja.
