Olaszország csodálatos. Rabul ejt a divatdiktátor északtól az autentikus délig. Szeretem a szenvedélyes és közvetlen olasz embereket, a dallamos és kifejező nyelvet, a friss alapanyagú gasztronómiájukat, nem beszélve ínycsiklandó desszertjeikről, a közös étkezések kultúráját, gazdag, illatozó növényzetét, építészetet, a vendégszerető kis falvakat, építészetet, az olasz zenét, a gazdag kulturális örökséget.
Idén a férjemmel egyértelmű a konszenzus abban, hogy a kicsi érkezése előtt, mintegy testi-lelki felkészülés gyanánt, Olaszországra van szükségünk. Előrehozott nyaralás, gyermekek nélkül. Kissé belefásultunk a kispolgári életünkbe, a számlafizetésbe, a szűnni nem akaró esőzésbe, a kisgyermekes szülőség véget nem érő feladataiba, az állandó logisztikába, végül már a saját nyavalygásunkba, a létünkbe úgy egyáltalán.
Egy kompon ülök az Adrián, úton a Tremiti-szigetek felé. Ahogy elfoglalom a helyem, és elkezdjük szelni a habokat, egy kis önreflexiót végzek. Egyetlen kis kézipoggyászom van, állapotomra való tekintettel csak a legszükségesebbeket tartom magamnál, mint a telefonom, víz és egy pici harapnivaló. Készpénz nincs nálam, rövid időn belül kiderül, hogy a kompon kártyás fizetésre nincs lehetőség, pedig halmoznám az élvezeteket egy macchiatóval. Az irataim sincsenek nálam. Azzal is szembesülök hamarosan, hogy a férjem telefonja elvesztette a térerőt, mivel ő helikopterrel teszi meg ugyanezt az utat. Végül is, ha fel is tudnám hívni, mit mondanék neki?
Útitársnőmmel egyetlen közös nyelvet sem beszélünk. Az első tíz perc után kidobom a taccsot. Két gyermekem otthon, a nagyobbik éppen az év végi értékelőket írja. Szívem alatt a kicsi nyugtalanul mocorog, a hullámzás miatt, feltételezem. Reflexióm következtetése, hogy
Mélyebbre tekintve pedig annak a felismerése, hogy mikor voltam ennyire kiszolgáltatott helyzetben ennyire nyugodt? Visszajött az utazásnak az a fiatalkori, szertelen öröme, hogy ahogy lesz, úgy akarom. A kiszámíthatatlanság izgalma. A minden éppen így van jól szabadsága. A teljes nyugalom. És egy hisz nekem dolgom van, terveim, céljaim. Engem otthon várnak. Már nem egyedül vagyok, hanem vannak a rám bízottak, akikért felelősséggel tartozom.
Egyszerre megértem, hogy minek, kinek szól ez a megmagyarázhatatlan belső béke, nyugalom. Bizalom egy felsőbbrendű erő iránt. Társas kapcsolataim és önmagamba vetett bizalmam pedig e felsőbbséggel való kapcsolat leképezett másai. Ismét beigazolódik az utazásról vélt meggyőződésem, miszerint az egyik, ha nem a legnagyobb önismereti mankónk. A napsütötte Olaszország pedig e célra is kiváltképpen alkalmas.
korábban írtuk
Fodor Györgyi: Az Óperencián tüll
Van egy zöld ruhám. Három éve folyton viselem, tehát örökzöld. Elfért benne pocak, plusz kiló, most meg jól fúj a szél alatta. Olyan lett, mint a fogkefe: mindenhova jön velem.
