Sokféleképpen szoktunk viszonyulni a menekültekhez, van, aki dühösen elutasítja még a gondolatát is annak, hogy a környezetében találkozzon velük, van, aki befogadja az otthonába, van, aki segítséget nyújt valamilyen formában, és van, aki őket okolja minden bajért. Van, aki irtózik tőlük, és vannak azon kevesek, akik megpróbálnak belehelyezkedni a helyzetükbe, és igazán megérteni őket.

Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.

Még a háború kitörése előtt beszéltük, egy hónapon belül meglátogatjuk a kárpátaljai barátainkat. Kiválasztottuk a hétvégét, aztán ahogy közeledett, munka mögé bújva, elnapoltuk a látogatásunkat. Igaz ugyan, hogy azóta többször találkoztunk Magyarországon – leginkább a hírhozó lányokkal – de az elszalasztott békeidős öleléseket nem hozza már vissza semmi, soha… Csapon élő kolléganőnket, a TV21 Ungvár szerkesztő-riporterét és az MTVA tudósítóját, Debreceni Kamillát faggattuk levélben, milyenek a hétköznap

Tombol a tavasz. Már-már nyár van. Ragyog a nap, még a bárányfelhők is ragyognak, fényt, világosságot lövellnek ránk. Kárpátalján jártam. Kétszer. Az első látogatás után szótlan maradtam. Annyira fájt, annyira szúrt, annyira gúzsba kötött, hogy nehezen születtek szavak a számban. Mert nehezen születtek a szívemben. Még egyszer elmentem.

Milyen erőforrásokról tanúskodnak az első és második világháborúból fennmaradt írott emlékek? Miből merítettek erőt, kapaszkodót és reményt a fronton harcoló bakák? Hát az otthon maradt szeretteik? Az EMKE-díjjal frissen elismert néprajzkutató és muzeológus, Dimény-Haszmann Orsolya ad választ, kutatásaira alapozva.

Még ki sem lábaltunk teljesen a világjárányból, a szomszédos háború árnyékolja be a mindennapjainkat. Miközben csak reménykedünk abban, hogy nem leszünk közvetlenül is érintettek az orosz–ukrán konfliktusban, a gazdasági hatásait máris érezzük mindannyian. Dr. Geréb László közgazdász, a REGA régiókutató egyesület elnöke a racionalizált költekezésre ösztönöz.

Dermesztő hófúvás és simogató tavaszi napsütés: a szeszélyes időjárás is úgy váltakozott, mint a viharos érzelmek bennünk. Kacagva sírtunk, sírva meséltünk, de amikor sürgős problémákat kellett megoldani, próbáltunk a lehető leghatékonyabban cselekedni. Régen a világot akartuk megváltani, most talán sikerült, csak másképp, mint terveztük.

Nehéz úgy mesélni élményekről, hogy jóformán még magamban sem gondoltam át igazán, hogy az elmúlt pár napban mennyi történetnek, mennyi ismeretlen élethelyzetnek és mennyi szomorúságnak voltam a fül- és szemtanúja. Furcsa az is, hogy én már az otthonom biztonságából írom a sorokat, de azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak: tartanak valahová, s talán még ők sem tudják, hogy merre. Dénes Anita, egy gyergyószentmiklósi Vöröskeresztes önkéntes találkozása az ukrajnai menekültekkel.

Az Ukrajna elleni orosz támadás megindításának másnapján reggel nyolc óra előtt néhány perccel belépek az osztályterembe. Huszonhét elsős gyerek üdvözöl. Illetve, még le sem teszem a csomagom, amikor kiderül, hogy csak huszonhat.

A Mikes-család Háromszékről elszármazott ága a Nagyenyedtől 23 kilométerre fekvő Magyarcsesztvén alakította ki a fészkét, a család itt töltötte a nyarat, a telet pedig Kolozsváron, akárcsak az erdélyi arisztokrata családok többsége.