Varázslónak születtünk

„Csiribi-csiribá, áblá, kádáblá, hupp!” felkiáltással varázsolt a lányom kisóvodás korában, amíg utolnem érte a nagyképű realizmus, elhitetve vele, hogy azt csak a mesékben lehet, valóságban nem igazán. Azóta megtoldanám a Maslow-elméletet még egy alapvető szükséglettel, éspedig az

embernek a varázslat iránti alapvető lelki-spirituális szükségletével.

„Csiribi-csiribá, áblá, kádáblá, hupp!” felkiáltással varázsolt a lányom kisóvodás korában, amíg utol nem érte a nagyképű realizmus, elhitetve vele, hogy azt csak a mesékben lehet, valóságban nem igazán. Azóta megtoldanám a Maslow-elméletet még egy alapvető szükséglettel, éspedig az embernek a varázslat iránti alapvető lelki-spirituális szükségletével.

A gyerekek játékaiban életre kel a kocka, lesz belőle kocsi, lebetegszik a mackó, meg kell szurizni, bálba mennek a babák, és boldogan mondanak igent a hercegnek, pisztoly lesz a vonalzóból, amivel tutibiztosan le lehet teríteni a banditát. A képzeletbeli barátok, akiknek rigolyáit illik tiszteletben tartani, figyelmetlenségből sem ráülni, mind ehhez a varázsvilághoz tartoznak, amelyet a gyerek önmaga boldogságára teremt.

Bevallom, nem szeretem, amikor a tudomány ezt a korszakot el- és lenéző mosollyal az értelmi fejlődés kezdetleges, alacsonyabb rendű formájának minősíti, animizmusnak, artificializmusnak vagy – még ez a legelfogadhatóbb – mágikus világképnek címkézve e kor sajátosságait. Mintha a csúcs a megfoghatót produkáló, ésszerű, hasznos, profithozó, spekuláló gondolkodás lenne. Felnövünk, és már nevetségesnek tartjuk, ha valaki hisz a csodákban, frászt hozná ránk az, aki a kávézóban a láthatatlan barátjának is rendelne egy hosszút, pedig szavaink azért őrzik a lényeget, mert nagyra nőve is elvarázsol minket egy táj, egy vers, egy csinos ruha, a férfi. Kisgyermekeink szemében még mindig mágikus erővel rendelkező félistenek vagyunk, akiknek hatalmában áll az égből lehozni értük a csillagokat, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt.

Illusztráció

Pedig nagy varázslók vagyunk mi, felnőttek, szülők és nevelők! A mi hitünk, elvárásaink, előzetes elképzeléseink, alig megfogalmazható rejtett „jóslataink” olyan varázserővel rendelkeznek, hogy a mesebeli összes tündér, manó és boszorka, legyen az jó vagy rossz hajlamú, sőőőt, még Bibi Blocksberg is kisipari tanuló lehetne mellettünk.

Ha például megmagyarázhatatlan előzetes félelmei miatt egy anya túlfélti, túlóvja amúgy is szelíd, visszahúzódó gyerekét, mert az a „jóslata” vezérli, hogy a gyerek nem lenne képes még, „olyan kicsi, olyan gyámoltalan, beteges”, elveszne nélküle, akkor a belőle hangtalanul sikító túlféltéssel, bizalomhiánnyal, megalkotja magának a valóságot, beteljesíti jóslatát.

Hirdetés

Így is nevezi a szakirodalom: önbeteljesítő jóslat vagy Pygmalion-effektus.

Illusztráció

Pozitív példaként álljon itt egy anya, kinek egy izgó-mozgó, csintalan, de jó képességű, eredeti gondolkodású fia van, aki gyakran teszteli pedagógusai tűrőképességét, emiatt sokszor megszidják, büntetik, viselkedése miatt leminősítik, érzékeltetik vele, hogy rossz, elfogadhatatlan. Az anyának viszont a fiával kapcsolatos jóslata így hangzik: „Kudarcaid ellenére én még mindig hiszem, hogy te egy értékes, különleges ember vagy és leszel, mondjanak bármit a jegyeid”, akkor az anyából sugárzó hit, biztonság menedék tud lenni a támadások idején, termőtalaja a magával hozott lehetőségeknek, küldetésnek.

Cseh Tamást parafrazálva: mielőtt útra válna, meglátni benne a legjobb részét, és segíteni ezt megmutatkozni – ez az igazi felnőtteknek való varázslás!

„…ez a mi munkánk; és nem is kevés.”(József Attila)