Fincziski Andrea

Mert tőled való az alázat

Küzdelmes és megbékélt kapcsolatom van Istennel. Ám ha pontosabban szeretnék fogalmazni, akkor az isteniség tiszta fenségességével való párbeszéd ez. Jelenvaló megtartó erő.

Ha volna két életem

Az írásaimból talán már sejthető, hogy sosem volt egyszerű semmi az életemben. Nehéz puttony került a hátamra, aztán éld meg, át és túl saját magadat – ez volt az útravaló.

Az iskola impulzusai

A fiatalokról szeretnék írni. Róluk, akik a legtöbbször csak elszenvedői ennek az egész áldatlan járványhelyzetnek. Jómagam is tanítok. Felülírom, újratervezem az eddig megszokott gyakorlati kereteimet, és a kreatív online jelenlétet gyakorlom.

Ilyen (is) a boksz…

Van egy bokszzsákom. Fekete-fehér, és amikor ütöm, valóban nincsenek színek. Csak a dühöm van és én. Nem a sport iránti rajongásomból vettem, és nem is vágyom babérokra. Évekkel ezelőtt azért lett, mert nehezen kezeltem a bennem levő feszültségeket. Azóta itt lóg a lakásban.

A pasizás virtuális és valós valótlansága

Kaptam hideget és meleget is a pasizós cikkem kapcsán. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ha tabutémát feszegetsz, netalántán még nyíltan beszélsz is róla, őszintén, egyes szám első személyben, milyen reakciókat vált ki az emberekből.

A szeretet pillanatnyi bizonyossága

Nehezen jönnek a szavak. Nehezen engedem át magam annak a pillanatnak, hogy anyáról írjak. A haláláról, az emlékéről, a jelenlétéről. Arról, hogy már tíz éve elment, hogy szinte nincs olyan nap, amikor ne eszmélnék rá kettőnk kapcsolatának újabb és újabb árnyalataira.

Nevezzük nevén: pasizás mint új fejezet

Hát igen… és ebben a „hát”-tal való kezdés minden sutasága benne van. Válások sorozata után (elváltam, leváltam) negyvenes éveim végén szembenézek az ismerkedés és a „pasizás” új fejezetével. Igen, először az általános szóhasználat, az ismert megfogalmazás jutott eszembe: társkeresés.

Jaj, Istenem, Te!

Hétfő délelőtt, bevásárlás előtt. Biciklivel, vászon szatyrokkal felszerelkezve. Semmi extra, lista sincs. A fejemben próbálok rendet rakni, és számba venni még egyszer, mit kell vásárolnom, hogy semmit el ne felejtsek.

Egyensúlyozás a bakancs és piros körömcipő között

Engem fiúnak vártak. Zsoltikának. Aztán lány lettem, és hét fiú veszett el bennem. A nevemet se választották nagy gonddal. Akkoriban ez kevésbé volt divatban. Andrea lettem, mert az apukám András. Csak véletlen egybeesés, hogy a nevem csengése is férfias.

Vándorbot a kezedbe

Elengedem. Mert ez a dolgom, az ő dolga pedig, hogy menjen. Emlékszem, gyerekkoromban falun sokszor hallottam, hogy „ez a dolgok rendje, fiam”, és sokáig nem értettem. Éretlen voltam. Pár évvel ezelőtt eszméltem rá arra az egyszerű tanításra, hogy a fű, a fa, a gólyák, maga a természet tudja, mi a dolga. Gyarapodik, figyel, alkalmazkodik, és együtt lélegzik minden mással.

Virág helyett

Csanád fiam az idén tizenkettedikes. Mérföldkő ez mindannyiunk életében. Sajnos az ő generációjuk ezzel most másképp találkozik. Elmarad a búcsú szertartása, a közös élmények megtartó és elengedő ereje. Nincs küszöb, amelyre közösen rálépve kapaszkodót nyerhetnének. Ballagási kártya, virágözön, nagy családi ebéd. Igen, tudom mennyi kellemetlen pillanat is lehet mindebben, de mindezzel együtt ez később nem pótolható. Mert most lenne itt az ideje…

Amire időt szánok, és amire ezentúl sem fogok

Ismerkedem az idővel, mert teljesen megváltozott a kapcsolatunk. Szeszélyes lett és kiszámíthatatlan. Mert van egy szubjektív idősíkom, amelyben olyan, mintha már hónapok óta ebben az alaktalan létezésben lennék, és van az objektív, naptári időszámítás, mely szerint csak valamivel több, mint egy hónap telt el.

Kedves Színház és kedves Ti, Mindannyian!

Ma a Színház Világnapja van. Most van múltja és jövője, csak jelene nincs. Ezért nehéz most bármit megfogalmaznom.

Elhagytam a fészkem

Kibontottam a szárnyaimat. Újra. De ez most nem egy röpke szárnyalás a fészek körül, hanem zuhanás, hullámhasítás, egyensúlyvesztés, a fenn és lenn állandó változásaival való szembesülés.

Bedőlni a kanyarban

Nem volt más választásom. Meg kellett tanulnom túlélni. Valahogy gyanúsan sokszor találtak meg olyan helyzetek, amelyekben bebizonyíthattam, hogy képes vagyok rá. És amikor túléltem, akkor a csend tisztaságában elfogott a türelmetlenség és a pánik. Most minden egyszerű lesz? Le kell vennem az én páncéloslovag-jelmezem, és tréningnadrágban révedezhetek a melengető napsütésben?

Svájcisapkás mindennapok

„És a szemét, ami itthon nemcsak tárgyiasult formában van jelen, hanem mindennapi szinten: a hangoskodásban, szavakban és tettekben egyaránt, no és sok-sok autódudálásban…” Nyolc hónapot töltött a mesés Svájcban P. Fincziski Andrea színművésznő. Keveset, de eleget ahhoz, hogy más szemmel tekintsen az itthoni világunkra. Szubjektíven arról, ami ott van, itt nincs. Pedig lehetne.

Fincziski Andrea – A sétálás bátorsága

„Váltani akartam. Leváltani magamat egy fiatalabbra, megváltani magamat magamtól, kiváltani az életem ritmusát egy pergő, őrült dobszólóra, és ott, a sok magammal töltött órában megértettem, hogy csak a változásra válthatok.” Mikor, miért vált fontossá az őrült rohanást sétává szelídíteni? P. Fincziski Andrea, a Tomcsa Sándor Színház művészének őszinte vallomása a változás, változtatás felette szükséges voltáról.

Gondoskodás testnek, léleknek: krémlevesek

Talán nem is gondolnánk, hogy egy tányér forró leves mi mindenre képes. Ezt most már a tudomány is megerősíti: a leves nemcsak összetevői által javít a közérzetünkön, hanem azáltal is, hogy miközben elfogyasztjuk, azt éljük meg, hogy gondoskodnak rólunk.

Csehország: várak, sörök és jó emberek

Ha azt mondom, hogy Csehország és utazás, elsőre általában a finom sör és a csodálatos főváros, Prága ugrik be a legtöbb embernek. Tavaly nyáron mi a vidéket, a kisvárosokat céloztuk meg.