Házimunka. Örökség és jelkép.

Vannak olyan tárgyak minden konyhában és ebédlőben, melyek mintha a szívünkhöz lennének láncolva, eltéphetetlenül. Apró tárgyakra gondolok. Nem a teljes antik ebédlőbútorra, nem a tizenkét személyes ezüst étkészletre, nem a skófiummal kivarrt nemesi címeres ünnepi abroszra, nem a kommunizmusban is nagy pályát befutott tordai üveggyár talpas, metszett pohárkészletére. Csak egy derelyevágóra, csak egy fafogantyús kávéőrlőre, csak egy bordó zománcos fedeles zsírosbödönre. Tárgyakra, melyek szép lassan kikopnak használatból, valójában fölöslegesen foglalják a helyet, de nincs szívünk továbbadni rajtuk.

Ma a több mint ötvenéves fehér zománcos merítőkanálról szeretnék írni, amit anyai nagyanyám barátnője vásárolt az egyik pesti piacon, talán lengyel piacnak hívták akkor a helyet. Anyai nagyanyám Miskolcon született, majd a most Nagyváradhoz tartozó Püspökiben nevelkedett. A gyermekkori és fiatalkori kapcsolatok értéke a felnőttkorra diktatúrává érett időszakban mérődött meg igazán.  Volt, aki hallani sem akart az elszakított területen élő hajdani barátról. Volt, aki évtizedeken át győzködte őt, hogy emigráljon.

Volt, aki egyszerűen elfogadta, hogy nagyanyám nem fog Erdélyből elköltözni, soha nem is fog meggazdagodni, de akkor is megmarad a gyermekkori és ifjúkori igaz barátnak.

Egy ilyen barátnő rendszeresen látogatta, és az akkori csempészési lehetőségek függvényében látta el őt gyógyszerrel, kávéval és minden földi jóval, amit Magyarországon igen, de Erdélyben nem lehetett nyilvános helyen vásárolni. Egy alkalommal egy fehér zománcos merítőkanál díszítette a gazdagnak ígérkező pakkot. Nagyanyám jót kacagott ezen. 

– Merítőkanalunk van. Miért hoztál még egyet?

– Hogy olyan legyen, amilyen hajdanán volt. A szép időkben. Amikor gyermekként egy utcában játszottunk, és fiatalként, nyári vasárnap délutánokon együtt sétáltunk a főutcán. Csak, hogy emlékezz.

Van olyan barát, aki akkor is visszhangozza lelkünk rezdüléseit, ha éveken át nem találkozunk vele. Van olyan barát, aki egy-egy szavával vissza tudja hozni az ifjúság tüzét és bolond álmait, még akkor is, ha túl vagyunk életünk delelőjén.

Van olyan barát, aki akkor sem ad túl rajtunk, ha mi valamilyen értelemben hátul vagy alul maradtunk. Nekem ezt a nagy igazságot jelképezi a több mint ötven éves fehér merítőkanál. 

Ritkán van használatban, mert már annyira megpuhult a nyele, hogy ha vastagabb a leves, akkor el is csavarodik, ha erőltetjük. Itt-ott a zománc is lepattogott róla. De nincs szívem túladni rajta. Olyan számomra, mint egy zarándokvezető. Visszavezet az eddig megtett úton. Visszasétálok vele saját háztartásom kezdetére, amikor még nem vásároltam oda semmit, hanem abból éltem, amit örököltem, s amivel a rokonok és a barátok megajándékoztak. Visszavezet egész gyermekkoromra, mert nagyanyám végül nekünk ajándékozta a pesti piacon vásárolt kanalat. 

Valahányszor belemerítettük a levesbe, láthatatlan szálakon érkezett az üzenet, hogy Budapesthez is tartozunk, hiába szakítottak el. 
Hirdetés

Bármekkora terrorban tartanak, mi akkor is túljárunk a rabtartók eszén, nem kell nekünk térképet böngésznünk, hogy ráébredjünk, kik vagyunk, elég ha ránézünk a mindennapi merítőkanálra. Mert azt a mindennapi apró tárgyat egy olyan barátnő adta nekünk, akivel nagyanyánk hatvanévesen is úgy tudott kacagni, mintha tinédzserek lennének. Kacagásukkal elűzték felnőtté válásuk buktatóit, a valósággá nem válható álmokat, a füstbe ment terveket. Kacagásukkal feloldották azt a súlyos valóságot, hogy nem olyannak képzelték életüket, mint amilyenné vált. 

Nem tudom, hogy napjainkban milyen piacok vannak Budapesten. Nem vagyok meggyőződve arról sem, hogy az én életem úgy alakult, ahogy róla álmodoztam azokkal, akikkel egy utcában laktam gyermekkoromban, és azokkal, akikkel ifjúként együtt lázadtam és ábrándoztam. De

ma is vannak olyan barátaim, akik lelkem rezdüléseit visszhangozzák, akkor is, ha évekig nem látjuk egymást.

Akikkel olyan vérlázítóan tudok kacagni, mintha szemtelen tizenéves lennék. Vannak barátaim, akikkel könnyűvé tudjuk szeretni a valóra nem vált álmokat.

Hát ezért tartogatom még a használhatatlan fehér zománcos merítőkanalat az egyre zsúfoltabbá váló konyhámban.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock