Az elmúlt évtizedekben egyre kedveltebb témává vált Hollywoodban a nagy divatházak, világhírű márkák története, fejlődése. A sort a Coco Chanel életét és munkásságát bemutató filmek kezdték, majd készült film Yves Saint Laurent-ről, sorozat Halstonról, 2021 végén pedig a A Gucci-ház (House of Gucci) című dráma került az érdeklődés középpontjába.

Hollywood, illetve a filmes világ hajlamos inkább az élet napos oldalára koncentrálni. Bár egyre nagyobb a tendencia arra, hogy a kevésbé „kellemes témákat” is vászonra vigyék, a szándék főleg filmek, nem pedig sorozatok szintjén mutatkozik meg. Az Egy szobalány vallomása című Netflixes minisorozat kendőzetlensége, realizmusa által tűnik ki, a létbizonytalanságot mutatja be.

A Netflix bugyrainak mélysége egyre kifürkészhetetlenebb, a streaming szolgáltató kínálatában az értékes, jó, élvezetes alkotások és a leggagyibb szappanoperák bámulatos lazasággal keverednek, a hetvenes évekbeli svéd filmektől a zenés bollywoodi alkotásokig minden van. Ám ebben a rengetegben is felkapja a néző a fejét, ha román alkotást lát a választékban, ráadásul olyat, amit a nézők is jónak vélnek.

Az enyészetről mélázva, könnybe lábadt a szemem… Nem csak az elmúlás végett, hogy jönnek-mennek dolgok az életünkben, és szinte észrevétlenül olyan átváltozási folyamatoknak vagyunk részesei, hogy egy nap csak arra ébredünk: mivé lett a környezetem, s hát még én magam?

Természet és ember kapcsolata, ember és ember viszonya, a magány és az egymásra figyelés fontossága Felméri Cecília Spirál című filmjének kulcsmotívumai, kulcstémái. A kolozsvári rendezőnő első nagyjátékfilmjét egy hosszú forgatási folyamat és pandémiás halogatások után 2021. májusban mutatták be Magyarországon, a romániai mozikba pedig novemberben érkezik.

Megtervezni az életet. Borzasztóan unalmasan hangzik. Mintha egy előre megírt forgatókönyv szerint kellene leélnünk az életünket. És mégis, tervek nélkül sodródásnak tűnhet az élet, bár van, aki azt állítja: tervezed vagy sem, van egy kijelölt út. De hogy a realitás talaján maradjunk, valóban lépések egymásutánisága vezet el valamilyen célhoz. Kérdés, hogy megtervezzük azokat a lépéseket, vagy hagyjuk a dolgokat a maguk mentén. Tervezünk vagy sodródunk?

Cesc Gay Szenvedélyes szomszédok (Sentimental) című alkotását választották a húsz éves Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) nyitófilmjének, melyet július 23-án egyszerre húsz városban vetítettek le. A könnyed spanyol kamarakomédia, mely beleillik a kamarafilmek trendjébe – említhetjük a sok nemzet által átvett, átdolgozott Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) című alkotást vagy Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmet is az elmúlt évekből – valószínűleg minden településen megnevettet

Őszbe hajlik már a hónap. Furcsa módon inkább ez az időszak az összegzés, tervezés, az idő mérlegelésének időszaka számomra, mint az év vége, eleje. Mintha a nyarat követően innen indulna a következő évnyi lendület – de biztos sokan így vannak ezzel, például akik a gyerekek vagy hivatásuk miatt az oktatási rendszerhez kapcsolódnak.

A bosszúfilm műfaja nem számít újdonságnak Hollywoodban, sőt még az sem újdonság, ha egy ilyen alkotás főhőse egy nő, aki sérelmeit, fájdalmait megtorolja a gonosz világon, a férfiakon (bár tény, hogy az úgynevezett rape and ravange filmekben, általában a megerőszakolt, meggyilkolt lány valamely férfi családtagja szokott bosszút állni). Mégis Emerald Fennell 2020-as alkotása, az Ígéretes fiatal nő, képes a témában újat, mást hozni, mutatni, mondani.

Nagyon összetett téma a nők elleni bántalmazás, családon belüli erőszak, sokat is foglalkoznak vele, és mi most nem is teljes mélységében, komplexitásában közelítjük meg, csak egy kis szeletét járjuk körbe. Olyan téma ez, ahol nők, férfiak, közösségek túl kellene lépjenek a közönyös hozzáálláson.

A dán Thomas Vinterberg Még egy kört mindenkinek (Druk/Another Round) című, 2020-as filmje nem is érkezhetett volna jobbkor: a négy középiskolai tanár alkoholmámoros története csupa életigenlés, drámai pillanataival együtt is jóleső, ami igencsak jól jön világjárvány idején.

Sokan vélik úgy, hogy amikor a mindennapokban ennyi negatív hatás és érzelem ér minket, lásd világjárvány idején, csak pozitív dolgokat kellene nézni, olvasni. Ám az elzárkózás és az elutasítás nem feltétlenül, nem mindig, nem mindenkinek megoldás. Sőt egy-egy nyomasztó és komor alkotás néha hatásosan tud perspektívát láttatni, vagy ráébreszteni arra, hogy a mi életünk tulajdonképpen egész jó.

Tegnap érkeztem, ma itt vagyok, holnap elmegyek… Egész nap Feldmár András gondolata kattogott a fejemben. Azok, akik az életük közepe táján járnak, gyakran fennakadnak, elakadnak egy-egy hasonló gondolatnál. Mert ez amolyan keresgélős időszak. Mert jó lenne az életet a maga egyszerűségében látni. Mert jó lenne az életet könnyen élni. Jól élni. Bátran élni. S mert félünk, hogy valami menet közben elmaradt, kimaradt, pótolhatatlan, és félünk, hogy elvesztegettük az időt. Válaszokat, megerősítést keresünk.

„A világ egyik legundorítóbb embere”, „A gerinctelenség mintapéldája a végtelenediken”, „Szurkoltál már azért, hogy a női főszereplő haljon kínhalált”? Csak néhány idézet a Fontos vagy nekem című, a Netflixen megnézhető alkotás kritikáiból. Az idézetek rátapintanak a lényegre: ezt a filmet a főszereplő Marla (Rosamund Pike) miatt kell megnézni, akkor is, ha egy igazi visszataszító antihős.

Mindenki máshogy van vele, engem a hideg kiráz, s lehet, hogy menekülőre fogom az irányt, ha egy mondat úgy kezdődik: ígérjek meg valamit. Két megérzésem támad: rám akarnak erőltetni egy elvárást vagy nem bíznak bennem. Egyik rosszabb, mint a másik. Na, de mégis gyakran élünk az ígéretekkel – még ha zömében nem is ezt a kifejezést használjuk. És nem mindegy, hogy azt kell megígérni, hogy kifizetjük a számlát vagy azt, hogy férjhez fogunk menni.

Első ránézésre – illetve megnézésre – olyan, amilyennek a címe sejteti: nagyon amerikai. Egy tipikus szociodráma az amerikai életről, társadalomról. Ám ez csak a külső borítás, hiszen a film sokkal univerzálisabb témákat boncolgat, három generáció története által családról, a családunkhoz fűződő viszonyunkról, a nehéz döntések meghozataláról szól.

Borúra derű jön, eső után napsütés, a rossz dolgokat jó követi – ez a remény tartja bennünk a lelket. Még akkor is, ha nem tudjuk mennyit kell várni a fordulatra. Mondhatni, napjainkban ez már kollektív várakozás, mert oly mértékben összekapcsolnak minket a világ eseményei, ahogy a legtöbben eddig nem tapasztaltuk.