Foltok a bőrön. Miért kellene ezt úgy felfújni? Nem fáj, nem viszket, „csak” egy esztétikai probléma. Ám stigmaként éli meg a legtöbb érintett, és hosszú utat kell bejárniuk ahhoz, hogy elfogadják magukat ezzel a bőrhibával. Ahogy Ráduly Csilla is tette.
Szász Lenke hétéves volt, amikor a pikkelysömör tüneteit észlelték rajta a szülei. Utólag azonban kiderült: a csaknem egész testét befedő, viszkető, piros foltokkal még mindig könnyebb együtt élni, mint azok szövődményeivel.
Bőrünk az első számú névjegykártyánk, még mielőtt megszólalnánk. Ennek ellenére, általában tudjuk azt, hogy miért szorul görcsbe a gyomrunk, vagy mitől fáj a fejünk, de ritkán értjük a bőrünket, bármennyire is nyitottan kommunikálja az információkat.
Kultúrkörnyezetünkre érvényes, hogy az ünnepek körüli örömszerzés leginkább a nőkre van ruházva. De tehetünk-e valamit azért, hogy mi is megérezhessük a megajándékozottság örömét? Mi tudná a lelkünket és a testünket támogatni a téli időszakban?
Sokféleképpen szoktunk viszonyulni a menekültekhez, van, aki dühösen elutasítja még a gondolatát is annak, hogy a környezetében találkozzon velük, van, aki befogadja az otthonába, van, aki segítséget nyújt valamilyen formában, és van, aki őket okolja minden bajért. Van, aki irtózik tőlük, és vannak azon kevesek, akik megpróbálnak belehelyezkedni a helyzetükbe, és igazán megérteni őket.
A legtöbb kamasz (és szüleik) rémálma az aknés bőr. Épp akkor jönnek elő a sokakat érintő bőrproblémák, amikor a fiatalok számára egyre fontosabb, hogy hogy néznek ki. Gyakran évek telnek el, amíg a nagyon pattanásos bőrt kikezelik, és a hegek esetenként még úgy sem tűnnek el teljesen. Bőrgyógyászt kérdeztünk a tinik bőrápolásáról. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. áprilisi lapszámában jelent meg.)
Borús, nyálkás februári nap van, amikor legszívesebben ki sem mozdulna a házból az ember. Megszólal a harmadik órát jelző csengőszó. Néhány tanító a tanáriból elindul az osztálytermekbe. Lassan, komótosan megyünk. Mintha hiányozna belőlünk a frissesség, az energia, a lelkesedés, a munkakedv, sőt, talán még az életkedv is. Minden lépcsőfordulónál megállunk, nagyokat szusszanunk, nyögünk, sóhajtozunk. Mint egy vert sereg – gondolom nem kevés szarkazmussal és öniróniával, ahogy végignézek magunkon.
A bőr legnagyobb szervünk, teljes testsúlyunk 10–12 százalékát teszi ki. Ugyanakkor az egyik legsokoldalúbb is: számos olyan funkciót tölt be, mely lényeges testi és lelki egészségünk szempontjából egyaránt. De a külcsíntől függetlenül, miért kell figyelnünk a bőrünkre? (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. feburári lapszámában jelent meg).
Tükörbe nézel, és azt kívánod, bárcsak teljesen másik éned nézne rád vissza? Az, akinek nem voltak még pattanások, foltok, netán ráncok az arcán. Aggodalomra semmi ok, van megoldás: nem ilyen-olyan csodaszer, hanem a megfelelő arcápolási rutin bevezetése. Egy kis énidő.
Egy kis smink, egy kis festés, körmös, gyanta, satöbbi. Számoltuk-e össze, hogy mennyibe kerül nekünk havonta „szépnek” maradni? Nem dorgálás ez, hiszen megérdemeljük. Csupán kérdésfelvetés: nem lehetnénk-e tudatosabbak a szépségápolás terén (is)? (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg).
Még a háború kitörése előtt beszéltük, egy hónapon belül meglátogatjuk a kárpátaljai barátainkat. Kiválasztottuk a hétvégét, aztán ahogy közeledett, munka mögé bújva, elnapoltuk a látogatásunkat. Igaz ugyan, hogy azóta többször találkoztunk Magyarországon – leginkább a hírhozó lányokkal – de az elszalasztott békeidős öleléseket nem hozza már vissza semmi, soha… Csapon élő kolléganőnket, a TV21 Ungvár szerkesztő-riporterét és az MTVA tudósítóját, Debreceni Kamillát faggattuk levélben, milyenek a hétköznap
A legjobb erdélyi fehérborok hazájaként tartják számon a kézműves nedűket készítő nagyenyedi és csombordi pincészeteket, a két dél-erdélyi településen számos borpincébe bekopogtathatunk. Megkóstolhatjuk a messze földön híres plébánost, a félédes szürkebarátot, a száraz leánykát vagy egy jó traminit – miközben az erdélyi „bortörténelembe” is betekinthetünk. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.)
Gyermekkorunkban a tábor egy dolgot jelentett: pár napig, hétig az otthontól távol, valahol gyermekek közt lenni, párizsit reggelizni margarin kockával és „petőfis, minek nevezzelek” leveseket ebédelni, sátorban vagy tömegszálláson aludni, tollasozni, volézni, tábortűz mellett népdalokat énekelni, patakra, folyóra járni fürdeni, kirándulni. Mire szülő lettem, megtudtam, hogy most már a tábor fogalma bővült: az ottalvós táborok talán még őrzik ezt a fogalmi tartományt, a többi pedig csak nevében tábor(ka)
Könyvtáros, aki megcáfolja, hogy unalmas lenne a szakmája, aki folyton új ötletekkel áll elő, olvasásra neveli a gyerekeket, számítógép kezelésre tanítja a nagyikat, kirándulni viszi őket. És nem riad meg a börtöntől, írni-olvasni tanítja a rabokat, sőt még olvasóklubot is szervez nekik. De nem adta fel az álmát sem Illyés Caludia, valamikor állatorvos szeretett volna lenni, most szabadidejében farmján gondozza jószágait. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. augusztusi lapszámában jelent meg.)
Tombol a tavasz. Már-már nyár van. Ragyog a nap, még a bárányfelhők is ragyognak, fényt, világosságot lövellnek ránk. Kárpátalján jártam. Kétszer. Az első látogatás után szótlan maradtam. Annyira fájt, annyira szúrt, annyira gúzsba kötött, hogy nehezen születtek szavak a számban. Mert nehezen születtek a szívemben. Még egyszer elmentem.
Milyen erőforrásokról tanúskodnak az első és második világháborúból fennmaradt írott emlékek? Miből merítettek erőt, kapaszkodót és reményt a fronton harcoló bakák? Hát az otthon maradt szeretteik? Az EMKE-díjjal frissen elismert néprajzkutató és muzeológus, Dimény-Haszmann Orsolya ad választ, kutatásaira alapozva.
Még ki sem lábaltunk teljesen a világjárányból, a szomszédos háború árnyékolja be a mindennapjainkat. Miközben csak reménykedünk abban, hogy nem leszünk közvetlenül is érintettek az orosz–ukrán konfliktusban, a gazdasági hatásait máris érezzük mindannyian. Dr. Geréb László közgazdász, a REGA régiókutató egyesület elnöke a racionalizált költekezésre ösztönöz.
Dermesztő hófúvás és simogató tavaszi napsütés: a szeszélyes időjárás is úgy váltakozott, mint a viharos érzelmek bennünk. Kacagva sírtunk, sírva meséltünk, de amikor sürgős problémákat kellett megoldani, próbáltunk a lehető leghatékonyabban cselekedni. Régen a világot akartuk megváltani, most talán sikerült, csak másképp, mint terveztük.
„Mindannyian a nagy mindenség kicsi fényei vagyunk, akkor is, ha mi magunk ezt nem látjuk” – vallja átütő hittel januári címlaposunk, Abodi Nagy Blanka székelyudvarhelyi énekesnő, aki gyermekeinek is példát mutat azzal, hogy merte követni az álmait.
Minden évben, amikor végig nézek az ünnepelteken, ugyanazt látom: üdeséget, tiszta arcokat, ártatlanságot, jövőbe vetett hitet, reménységet, a pillanat örömét. Kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy jogotokban áll megőrizni mindezt, immár felnőttként.
Sok esetben viszonylag könnyen megy, hogy éljünk saját jogainkkal, az azonban kihívás, hogy elismerjük a másokét, és még tiszteletben is tartsuk azokat. Pedig mások jogainak tiszteletben tartása akár garanciája lehet annak, hogy ugyanazt kapjuk.
Érzelmi evő vagyok, falásrohamos, vagy nem tudom. Egyszerűen beteg. Nem tudom megtartani a súlyom, bármennyit diétázom, mert azzal oldom a szorongásom, hogy begyúrom az összes csokit, ami a kezem ügyébe kerül.
A családi legendárium szerint 10 hónaposan, a rácsos kiságyba kapaszkodva már zenére táncoltam. Nagyon muzikális családban nőttem fel, mindenki játszott hangszeren, a néptánc a fiatalságom erős háttérországát adta.
Aligha kaptam ezidáig karácsonyra az ideinél számomra értékesebb tárgyi ajándékot. Az Angyal egy mesterien megmunkált, gyönyörű, faltól falig könyvespolccal lepett meg. Ez nem csupán egy bútordarab számomra, hanem régóta dédelgetett vágy.
Harangoztak. Felült az ágyban, s mintha kelni készülne ki belőle, félrehajtotta magáról a paplant. Ránézett száradt kóróként heverő lábaira, de a szívéből induló lendület még csak a gyomráig sem ért el, nemhogy a térdéig.
Semmi sincs, ami rosszabbul nézne ki egy nő arcán, mint egy férfi öklének a nyoma. A szem körüli terület zsírban gazdag kötőszövete nyomban feltelik folyadékkal, vagyis a megsérült hajszálerekből a vér kiszivárog, és kékesfekete elszíneződést okoz.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A stílus nem más, mint annak a kifejeződése, hogy miként mutatkozunk a világnak. Minden ruhadarab, amit felveszünk, üzenet. Az öltözködés lehetőség arra, hogy kifejezzük magunkat, hogy elmondjuk, kik vagyunk, és mit képviselünk.
Ritkán beszélgetünk férfiakkal ruhákról, ám szerkesztőségünk egyetlen férfi tagját, kreatív dizájnerét és tördelőjét nem hagyhattuk ki a „magamutogatásból.”
Kint kásás eső hull, a meleg lakás kényelmét nem adnánk semmiért. Beugrik egy kép: a gyermekeink kicsik, le kell foglalni őket ovi után még órákig, a hosszú, sötét délutánokon. Közben főzni is kellene. Ilyenkor jött a mentőötlet: gyúrjunk tésztát.
Színes, vidám egyéniség, akinek életszeretete nemcsak a személyiségjegyeiben, hanem az öltözködésében is megmutatkozik. D. Balázs Ildikó kolléganőnk mindannyiunknak üzeni, hogy hordjunk színeket, és mosolyogjunk többet.
Az adventi csendben való készülődés jó lehetőség arra, hogy saját készítésű ajándékokkal lepjük meg szeretteinket. Az anyagi érték mellé társul még egy ennél fontosabb is, ami a két ember közötti kapcsolatot mélyíti. Ez pedig a másik emberre szánt idő.
Róma pezsgő nagyváros, annyi látnivalóval, hogy lazán túladagolásos állapotba kerülhet az ember, ha nem szelektál, nem tartogat élményeket egy újabb látogatásra.