Felnőttmonológok az alcíme ennek a gyönyörű könyvnek, amit Lisa Aisato világhírű illusztrátor rajzai tesznek színesebbé, nemcsak kiegészítve a történeteket, hanem egyenrangú művekként megállva a helyüket, mélázásra késztetik az olvasót.

Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy tapasztalatból beszélhessek arról, hogy a kommunizmus éveiben mit jelentettek egy romániai számára a „kelet-német” termékek, de elég idős, na meg elég kelet-európai ahhoz, hogy lássam őket magam körül még ma is: édesanyám még mindig használja az 1985-ben kapott NDK-s robotgépét és turmixgépét. Berlin ma már jóval több, mint az egykori Kelet- és Nyugat-Berlin újraegyesülése: punkok, hippik, hipszterek világvárosa – és a német tudományosság bölcsője. Berlin maga a történelem é

Miközben fügét válogatok a boltban, mediterrán tájak lebegnek lelki szemeim előtt: árnyat adó fügefák, tele érett és éretlen gyümölccsel, hatalmas, ruhának is beillő levelekkel. A mézédes gyümölcsök ott hevernek a földön, az utak mentén, képtelenség mindeniket felszedni, megmenteni. A szétnyílt gyümölcsökben ezernyi mag hirdeti a túlélést, a termékenységet, nem véletlen, hogy a füge az egyik legerotikusabbnak számító gyümölcsünk.

Sokféleképpen szoktunk viszonyulni a menekültekhez, van, aki dühösen elutasítja még a gondolatát is annak, hogy a környezetében találkozzon velük, van, aki befogadja az otthonába, van, aki segítséget nyújt valamilyen formában, és van, aki őket okolja minden bajért. Van, aki irtózik tőlük, és vannak azon kevesek, akik megpróbálnak belehelyezkedni a helyzetükbe, és igazán megérteni őket.

Malacfül és borjúmirigy, tokhal, békacomb és távol-keleti pacal – csak néhány (t)étel Borbély Zsolt Attila mindennapos munkájából. Az Aradon élő étteremkritikus a kilencvenes évek eleje óta járja a Kárpát-medence éttermeit, és következetesen jegyzi is az ott tapasztaltakat: kritikái és ajánlásai a világhálón is megtalálhatóak. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. szeptemberi lapszámában jelent meg.)

Bár a nyár, a vakációzások időszaka lassan lejárt, a szeptemberi visszarázódás során még szívesen tekintünk vissza a tengerparti élményekre, a napsütéses délutánokra, a napfürdőzésekre, pancsolásokra. Erre ad lehetőséget az HBO Max sorozata, A Fehér Lótusz, melyben egy luxusüdülőhely néhány idegesítő vendégét ismerhetjük meg. Frappánsan megalkotott társadalomkritika.

Bevallom nem volt tervben, hogy leírom ezt a mondatot, főleg nem hónapokkal a premier után, na meg nem egy női magazinban. De akkor is ragaszkodom hozzá – a Top Gun: Mavericket látni kell. Félre kell tenni minden előítéletet, az olyan közhelyeket, hogy egy pasis akciófilm, meg, hogy hatásvadász hollywoodi pénzkidobás. Igen, akciófilm, igen, hatalmas költségvetésű, és igen, ha tízévente egy ilyen filmet néz meg valaki, akkor ez legyen az.

Egyél szépen! – mindannyian emlékszünk a szülői intelemre, amikor gyerekként az asztalnál ránk szóltak. Albert Bea szó szerint értelmezi a mondást, Egyél szépen nevű gasztroblogja egyszerre idézi gyermekkorunk ízeit, hangulatát és a fine dining éttermek rafinériáját. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. augusztusi lapszámában jelent meg.)

A lelkem mélyén megrögzött álmodozó, kissé romantikus és idealista vagyok, így az úti céljaimat is hajlamos vagyok regények, filmek, dalok alapján elképzelni. A Francia Riviéráról is izgalmas, pompás előképeim voltak, például a Marlon Brando és David Niven főszereplésével készült Dajkamesék hölgyeknek című, 1964-es film (a Riviéra vadorzói és Csaló csajok címmel készültek remake-jei is): csillogás, luxus, század eleji villák, drága oldtimer autók, jachtjaikon iszogató milliárdosok… (Cikkünk a Nőileg maga

Vallom, hogy egy országot, egy régiót, egy kultúrát nem lehet megismerni annak gasztronómiai kultúrája nélkül. Ha utazunk, legjobb, ha az ételeken keresztül is kapcsolódunk a tájhoz, az emberekhez. Ehhez néha kell egy kis bátorság, főként a gasztronómiai komfortzónánknak számító Európából kilépve. A legtöbbet mégis az ilyen „nagy levegőt vevős”, „valami újat kipróbálós” helyzetekből tanulunk. Ételekről, szokásokról, emberekről és nem utolsó sorban önmagunkról.

Van valami egészen különleges az önéletrajzi elemekkel átszőtt regényekben, valahogy életszerűbbek, és többnyire találunk hozzájuk olyan kapcsolódási pontot, ami a saját életünkhöz köthető. Barnás Ferenc regénye egyszerre emlékeztet Vida Gábor Egy dadogás történetére és Karl Ove Knausgard Halál című művére, ez utóbbira leginkább a pontos, nagyon apró részletekbe menő leírás tekintetében.

Európa Kaliforniájaként is emlegetik Spanyolország déli tartományát, Andalúziát, melynek legnépszerűbb partszakasza, a Costa del Sol könnyen megközelíthető. Tenger, hegyek, meseszép városok, kiváló gasztronómia vár, és fiesta is bőven akad. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg.)

Vannak olyan pillanatok egy történet olvasása közben, amikor megáll az idő, megszűnik a külvilág, amikor annyira benne vagyunk abban a teremtett világban, amit olvasunk, hogy fizikailag érzékeljük a megjelenített tárgyakat, illatokat, ízeket, halljuk a természet vagy az emberek hangját, és ezek az érzések még sokáig velünk maradnak.

Kúszik a hőmérő higanyszála felfelé, előbb-utóbb érkezik a kánikula riadó. Ilyenkor legszívesebben a konyha közelébe sem megyünk, a hűtőnek van becsülete, nem a sütőnek. Nem vágyunk nehéz ételekre, sokkal inkább olyan zöldségekre, gyümölcsökre, amelyek nagy része víz. Az is fontos szempont, hogy az ételek pikk-pakk elkészüljenek, van jobb dolgunk is, mint a konyhában főni a saját levünkben. Ilyenkor jön el az ideje a hideg-, mi több, jéghideg leveseknek.

Aki szeret túrázni, tudja, hogy milyen eufórikus élményt nyújt, amikor több óra gyaloglás és barangolás után végre felérünk a hegy tetejére. Körülnézünk és élvezzük a tájat. Beszívjuk a friss, hegyi levegőt és érezzük, ahogy a nyugalom átjárja minden tagunkat. Na, képzeljük el ezt az élményt hatványozottan: lóháton, a Csíki-havasokban. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júliusi lapszámában jelent meg).

Bevallom, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy eddig csak úgy „elmentem” a Malcolm és Marie mellett, hogy mostanáig nem néztem meg, és azt sem tudom, hogy miért kapott ez a 2021-es alkotás ilyen kis médiafigyelmet. Igaz, nem egy szokványos mozifilm, hanem egy fekete-fehér kétszereplős kamaradráma, melyben a színészeké, az érzelmeké és Rév Marcell operatőr fantasztikus képeié a főszerep.

Nem létezik hozzá fogható. Bár alig egyórás útra van Riminitől, megérkezve úgy érezzük, mintha egy másik történelmi korba érkeztünk volna. San Marinóban úgy haladt az idő, hogy közben megállt. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.)

Pedro Almodóvar spanyol filmrendező alkotásait hajlamosak vagyunk meghökkentő, megbotránkoztató vagy épp polgárpukkasztó művészfilmekként definiálni, beskatulyázni, de a 72 éves rendező művei – egyre inkább – hozzánk szólnak, rólunk szólnak, egyre aktuálisabban, egyre gondolatébresztőbbek.