Nincsen még húszéves, de már elismert feltaláló a kovásznai Ravasz András. A háromszéki gimnazista látássérültek számára fejlesztett olyan készüléket, amely lehetővé teszi az olvasást: a betűket átalakítja Braille írásra. Az elektronika iránt gyerekkora óta érdeklődő székelyföldi fiú találmányára a Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítvány is felfigyelt, s András a találmányának köszönheti részben azt is, hogy felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára.

Az önzetlenül végzett munka öröménél nincsen jobb – szokták mondani. Az önkénteskedés régóta jelen van a társadalomban, mégsem annyira népszerű, mint gondolnánk. A felpörgött életritmus miatt keveseknek jut ideje erre, sokan megfeledkeznek arról, hogy nem csak pénzzel lehet segíteni egy rászorulót vagy közösséget. Szeretünk jót tenni másokkal vagy csak jól mutat papíron?

A lelki betegségek között a leggyakoribb zavar a depresszió, és a népesség igen nagy százalékát érinti a világon szinte mindenhol. A depresszió olyan tartósan fennálló, rosszkedvű, szomorú, fáradt állapot, amelyben a világ kietlennek, a nehézségek leküzdhetetlennek tűnnek, az örömérzet pedig teljes mértékben elmarad. A depressziós megbetegedések kihatnak az emberi-, családi kapcsolatok minőségére, a munkahelyi teljesítőképességre, az általános közérzetre és nem utolsósorban az egészségi állapotra is.

Amikor tavaly igent mondtam a lánykérésre, még nem tudatosult bennem az, hogy lassan elérkeztem a családalapítás sorsfordító eseményéhez. Egyebek mellett főként az anyaság az, ami foglalkoztat, fiatal nőként számos kérdésem van ezzel kapcsolatban. Félelmetes, ugyanakkor izgalmas. Arra gondolva, hogy bizonyára nem csak én vagyok így ezzel, kérdéseimmel Tulit-Incze Ágnest, a csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház klinikai pszichológusát és családtervezőjét faggattam.

Karrier, család, szépség, függetlenség: csupa olyan dolog, amelyekben nőként a tökéletességre törekszünk. Igyekszünk az élet minden frontján maximumot nyújtani. S ha ez nem lenne elég, még hasonlítgatjuk is önmagunkat nőtársainkhoz. De miért? Simon (Köllő) Orsolya marosvásárhelyi pszichológust kérdeztük.

Természetes szülésre készültem. Beiratkoztam szülésfelkészítő tanfolyamra, olvastam könyvet, cikkeket. Csak éppen B tervem nem volt. Miért is lett volna?

Törékeny, gyenge öregasszonyként emlékszünk rá, de rászorulók millióinak az életét tette jobbá a világ számos pontján. „Nagy dolgokat tenni nem tudunk, csak kicsiket, nagy szeretettel” – vallotta, Kalkuttai Szent Teréz konok segíteni akarása előtt még a Vatikán is fejet hajtott. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. áprilisi lapszámában jelent meg.)

Dermesztő hófúvás és simogató tavaszi napsütés: a szeszélyes időjárás is úgy váltakozott, mint a viharos érzelmek bennünk. Kacagva sírtunk, sírva meséltünk, de amikor sürgős problémákat kellett megoldani, próbáltunk a lehető leghatékonyabban cselekedni. Régen a világot akartuk megváltani, most talán sikerült, csak másképp, mint terveztük.

Nehéz úgy mesélni élményekről, hogy jóformán még magamban sem gondoltam át igazán, hogy az elmúlt pár napban mennyi történetnek, mennyi ismeretlen élethelyzetnek és mennyi szomorúságnak voltam a fül- és szemtanúja. Furcsa az is, hogy én már az otthonom biztonságából írom a sorokat, de azok az emberek, akikkel találkoztam, még mindig úton vannak: tartanak valahová, s talán még ők sem tudják, hogy merre. Dénes Anita, egy gyergyószentmiklósi Vöröskeresztes önkéntes találkozása az ukrajnai menekültekkel.

A közösség mint megtartó erő – sokat hallottuk már ezt, talán ezen a vidéken, de miért ne, másutt is érthetik ezt a mondatot, illetve mindenki saját tapasztalásai szerint értelmezheti. Két összetevős az egész: közösség plusz megtartó erő. Hogy mi a közösség? – a család is az, de az osztálytársak is, a munkatársak is egy-egy közösség tagjai, magyarán, akik együtt élünk, dolgozunk. És egymáshoz tartozunk biológiai kötelék okán vagy mert azonosak a céljaink, vagy esetleg önként, hogy támogassuk egymást, tör