A két fiatal, báró Bánffy Mária és Ugron István az atyafiság okán került össze. A dolog önmagában nem túl kirívó, Erdélyben szinte mindenki mindenkivel rokon. „Kellett” hozzá persze a második világháború is, amelynek során Erdély egyik része 1940-ben visszatért az anyaországhoz, Ugron István pedig élt a kínálkozó lehetőséggel, Erdélybe helyeztette magát...
Sokszor idézték a múlt század fordulójának nagy hatású, székelyföldi származású politikusa, közéleti embere, a Rabonbánnak szólított Ugron Gábor nem kis rátartiságról is árulkodó legendás mondását. Állítólag, amikor Ferenc József császár bárósággal kínálta meg, így válaszolt: „Nekem ne adjon egy Habsburg rangot, volt az én famíliámnak rangja-neve már ezen a vidéken, amikor az ő fenséges családjának még a hírét sem hozta erre a szél.”
Ugron Mária – 2018. november 24-én, kilencvenkét évesen adta vissza lelkét teremtőjének – tizennyolc esztendősen Nyugat-Magyarországra került, de élete végéig erdélyi maradt. Ha Erdélyről hallott, azonnal honvágya támadt. Élete utolsó pillanatáig Szilágynagyfalu jelentette a „hazamegyek” célállomását. Mert télen, iskolaidőben Kolozsváron élt ugyan a család, a nyári hónapokat azonban Nagyfaluban, Marosgezsén vagy a Brassó környéki Bodolán töltötték. Fizikailag Magyarországon, lélekben egészen máshol.
Erdély-szerte sokan ismerik és tisztelik Ugron Bélát, és a legtöbbeknek ismerősen cseng az Ugron név. A székely nemesi család főispánt és országgyűlési képviselőt is adott a magyarságnak, Béla dédnagyapjának, Ugron Gábornak köszönhető például az is, hogy a székely gőzössel U
Megélte a világháborút, a menekülést, férje bebörtönzését. A legnehezebb időkben sem adta fel, öt gyermeket szült és nevelt fel. Erős asszony, egy élő történelemkönyv. Alapítványt működtet, és 49 dédunokának örül. Ugron Istvánné Bánffy Mária történelmi idők tanúja, az utolsó erdélyi na
Legtöbben a képernyőkről ismerhetik Száva Enikőt, mint a Duna TV, majd az M1 székelyföldi tudósítóját. Enikő azonban néhány éve merészen váltott szakmát és lakhelyet is, hisz Székelyudvarhelyről Temesvárra költözött.
Amióta divatossá vált a Házasság Hetét ünnepelni, volt néhány próbálkozásom arra nézve, hogy a saját és a gyülekezetemben élő házasságok minőségén egy leheletnyit javítsak. Egyházam nevében? Isten nevében? A magam nevében? – végül is egyre megy.
Kerek egy hónap múlva indulunk a néptánccsoporttal a már hagyománnyá vált nyári turnéra, Magyarországra. Persze látogatunk múzeumot és helyi látványosságokat is, de a szabadidőnk nagy részét
A januári nagy elhatározások, tervezések, újrakezdések súlya után az év második hónapja már egy jóval könnyedebb hangvételű, lazább hangulatú hónap.
Ül velem szemben egy harmincas évei elején járó nő. Szeme riadt, szinte horgonyt vet a tekintetembe, hangja hol tőle idegenül határozott, hol bensőségesen megtört. Pánikrohamok gyötrik, egyre erősebbek és gyakoribbak, már dolgozni sem tud, fél egyedül.
Mintha csak előírás volna, hogy az őszi színkavalkád lejártával a tavaszi kikeletig búcsúzni kéne a színes ruháktól is. Így aztán végképp teljes a kép. Ha nem volna elég színtelen, letargikus amúgy is minden.
Össze kellene már csomagolni s odaadni valakinek. A terhesnadrágokat, a szoptatós melltartót, a kis rugdalózókat, a tenyérnyi ruhácskákat, a cicafüles fürdőlepedőt, mindent. Mert lejárt, elmúlt, megnőttek, hála Istennek!
Ha meglenne mindenünk, nem kellene havat lapátolnunk télen. Hiszen arra is lenne ember. Ha minden is meglenne, akkor sem lenne meg minden. Kisember elmélkedései nagy télben.
Mindannyiunknak van legalább egy zsigerből adott válasza a fenti kérdésre. Amilyen szűrőn keresztül értelmezzük a világ történéseit, olyan megfejtést „teszünk ki az asztalra”.
Hétfő reggel van. Besüt a nap az ablakon. Lefőzök egy kávét. Leülök a laptop elé. Megnyitom a vágóprogramot. Egész hétvégén ezt vártam: dolgozhassak.
Az év legszomorúbb hónapja a január. Így, hogy az ünnepek elmúltak, az ember üresebb marad lélekben: már rég elmúlt a szeretet ünnepe, a szobából a fenyőt levittük a kukába, a szilveszteri mulatozás és durrogtatás hangja is oda...
A mai ember így gondolkodik: nekem ne szabja meg életem ritmusát a természet, tudom én anélkül is, mi a dolgom. Alkalmazásokból tudakolja az időjárást, ugyanazokat a zöldségeket fogyasztja minden évszakban, teából csak a filterest ismeri.
Hogyan vált a csapat iránti szeretet életük részévé? Milyen élményeket szereztek idegenbeli túrákon? És mit üzennének azoknak a nőknek, akik még csak gondolkodnak azon, hogy kilátogassanak egy meccsre? Erről mesélt Katalin és Piroska.
A stílus számomra a szabadságról szól. Éppen ezért nem szeretem a „szabály” szót használni. Mégis vannak bizonyos öltözködési trükkök, amelyek ismerete nem korlátoz, hanem segít — mint egy titkos összetevő a kedvenc receptedben.
Hover Zsolt református lelkész, feleségével és két lányával mesébe illő parókiában laknak. Az egyedi papilak minden zuga őket tükrözi: a hagyományok és a történelem szeretetét egy kis kreativitással, praktikusággal fűszerezték meg.
„Csíkuhelyi” kolléganőnket ismerve, ezt a hozzáállást vártuk tőle, noha mindig „patentül” látjuk, mindig alkalomhoz illően öltözve. Az olvasás szeretete visszaköszön a kiegészítőin, olvasott nő ruhatárát turkáltuk, „péterbeás” darabokat találtunk benne.
Bár így, az év elején nehéz megbecsülni, hogy mely trendek lesznek legnépszerűbbek az elkövetkező hónapokban, azt már látni, hogy a dizájnerek mivel készültek idénre.
Nem egyszerű a nagyérdemű előtt lemosni az évetizedekig személyes páncélként szolgáló sminket. Nekem elhihetitek. Bizalmi lépés ez.
Látod magad előtt azt az ötéves kislányt, aki édesanyja magassarkújában billeg, fodros szoknyában pörögve csodálja magát a tükörben? Eszébe sem jut azon töprengeni, hogy a súlya az ötévesek átlaga alatt vagy fölött van-e.