Az egész évben várt vakáció olyan feltöltődést és minőségi pihenést kellene jelentsen, amiből aztán újabb tartós időszakra táplálkozhatunk. Ez azonban nem mindig alakul a tervezettek szerint. Mindig közbejöhetnek olyan események, amelyekre nem készültünk fel, s amelyek kedvünket szeghetik vagy bosszúságok sorozatát hozhatják. A természeti katasztrófáktól a repülőgépek késésén- vagy törlésén át, a csomagelhagyásig bármi borίthatja a komfortzónánkat, és átszervezésre vagy újratervezésre kényszerίthet. Ez a

Olyan bizonytalan vagyok…Vagy mégsem? Valahogy nem tudom megtalálni, milyen mozgást kíván a testem rendszeresen, melyik az a mozgásforma, amiért hetente többször sportcipőt ragadnék, hagynék munkát, mosatlant, családot, és rendszeresen, lankadatlanul űzném. Én a különféle edzésformák svédasztaláról kíváncsian csipegettem, kóstolgattam sokfélét: csoportos, táncos és súlyzós ugri-bugrit, kosarazást, edzőtermek gályarabok hangulatát idéző küszködését, személyi edző motiváló közbenjárását, szaladást, úszást,

Ki ne várná a nyári hónapokat, a melegebb időt, a hosszabb nappali órákat? A nyári szabadság, a hétvégi strand, a baráti és családi kirándulások, a nyaralás idejét? Mindez sokat adhat mentális jólétünknek. A dolgozó szülők számára azonban a július és augusztus rendkívüli kihívást jelenthet, amikor az iskolák hetekre, hónapokra zárva vannak. Romániában idén ez 12 hetet jelent.

Kedves meglepetésként ért, amikor egyik reggel, iskolába menet, a járdára felfestve megpillantottam az ugróiskola rajzait. Színes rajzok hívják, ingerlik ugrálásra a járókelőket Székelyudvarhelyen. Jött is a lendület, de megtorpantam, mivel a magas sarkú cipellőm elbizonytalanodott a rá váró kihívástól, és ijedten nem akart engedelmeskedni. Meghallotta a bennem induló párbeszédet…

Egy szülő-gyerek kapcsolatban teljesen természetes szereposztás, hogy a szülő támogatja, gondoskodik, aggódik olykor a gyermekéért. De gyakran - alig észrevehetően - fel tud cserélődni a szereposztás: tinik, serdülők érzik a tehetetlen szomorúságot, hogy meg kell mentsék szüleiket…

Nem barátok. Ellenségek inkább, így tanítottak minket. A haragos nő hisztis, fúria, boszorkány. A nő legyen csendes, szende, kedves, mosolygós. Haragudni bűn és bélyeg.

Egy kisgyerek ül nálam, a kabinetben, tanulási nehézségei vannak az iskolában. Nagyon játékos, mintha más világokban is élne: figyelme kifele is irányul, de főleg befele, az ő csodákkal, játékkal, kis szereplőkkel teli világára. Nem tud jól teljesíteni, csillagos „fébéi” nincsenek, emiatt aggódnak a szülők, a tanító. Ő nem aggódik. Ő várja a szüneteket, a közös játékot, a huncutságokat, a közös mókázást. De a felnőttek aggódnak: hol rontották el? – teszik fel a kérdést maguknak és nekem.

Azt hiszem, kicsit elmentünk „csára”. Mármint ez a nagyon kölyök-központú gyermeknevelés. Nem akarok általánosítani, de úgyis annak fog tűnni. Biztosan vannak kivételek, olyan családok, ahol a szülők eleve génjeikbe kódolva tudták az arányt a következetesség, határhúzás és az igény szerinti bármi között (szoptatás, együttalvás, játék, figyelem, stb.), ahol határ a csillagos ég. A többi halandó szülő pedig a gyermeknevelési trendek ide-oda fújó ideológiai szeleitől szédülten általában magára kapatta a gye

Új év, új kezdet. Ilyenkor sokan számvetést tartunk az elmúlt év élményeiből, sikereiből és hiányosságaiból, terveket, fogadalmakat fogalmazunk meg a jövő évre tartogatott vágyainkból. Miből lenne jó, ha több lenne, miből legyen kevesebb?

Pszichológiát tanítok középiskolás diákoknak. Óráimon, bevallom töredelmesen, totálisan elkalandozok a kötelező tantervi témáktól, és olyan kérdésekről, élményekről is beszélgetek a diákokkal, amelyek szerintem sokkal fontosabbak az ők életükben.

Nagyvárosi nő, négy munkahellyel és egy készülő doktorival. Rádiós szerkesztő és televíziós műsorvezető. Egyedül él, sok a barátja, és gyakran jár kocsmázni, táncolni. Nem fél megmutatni magát, és törődik a külsejével. Nagy Andrea születése óta vak.

Rövid, ősz haj, szinte fehér, kissé oldalra fésülve. A tekintet a mélyen ülő szempárból az eltelt évek bölcs nyugalmát sugallja. Az arcon a megélt férfikor harcainak, mosolyainak és keserűségeinek a térképe vésődött a bőrbe. Az ajkak a még mindig eleven érzékenységet rejtik a bajusz szigorú védőpáncélja mögött. Biztonság, melegség, védelem – ami eszembe jut erről az idős férfiarcról.

Az árnyak tapinthatatlan függönyként lengenek az erdő fái közt. A bokrok mint lopakodó kíváncsiskodók, körbeguggolják a barlang bejáratát. A benti sötétben néha rebbenő fények pillognak. Olyan viselős csend van. Nem terhes, hanem áldott állapotú, amibe bármi beleszülethet, bármelyik pillanatban.

Gyermekkorunkban a tábor egy dolgot jelentett: pár napig, hétig az otthontól távol, valahol gyermekek közt lenni, párizsit reggelizni margarin kockával és „petőfis, minek nevezzelek” leveseket ebédelni, sátorban vagy tömegszálláson aludni, tollasozni, volézni, tábortűz mellett népdalokat énekelni, patakra, folyóra járni fürdeni, kirándulni. Mire szülő lettem, megtudtam, hogy most már a tábor fogalma bővült: az ottalvós táborok talán még őrzik ezt a fogalmi tartományt, a többi pedig csak nevében tábor(ka)

A lakásunk ablakából egy kispiacra látok, egy tízéves forma kisfiú pakolgatja az „áruját” éppen. Műanyag poharakba piros- és fekete ribizlit, egrest, málnát adagol, néha be-bekap egy-egy szem zamatos gyümölcsöt. Mint kiderül később, ő szedte a gyümölcsöt a kertjükben. A bevétel is az övé: biciklire gyűjt, a pénz fele már megvan. Vásárolok a portékájából. Egyrészt, mert tetszetős, még zöld levelet is biggyesztett a poharak tetejére, másrészt pedig, mert egyre inkább értékelem a tevékeny kamaszokat, gyerme

Szó szerint ezt mondja nekem egy kamaszlány nevetgélve az iskola folyosóján, a tanév vége előtt. Miért kéne elraboljalak? – kérdezem mosolyogva, bár sejtem, hogy a választól lehervad mindkettőnk mosolya. Jön a vakáció… S te nem egy felhőtlen nyárra számítasz… Hát igen… Írhatok, ha nagyon kivagyok? Persze. Amint tudok, válaszolok. Nem tudtam meg, miért nem várja a vakációt, de nem ő az egyetlen gyerek, akinek nem jó hazamenni.

A szünidős házi feladat nagy dilemma, sokan – szülők és tanárok egyaránt – úgy vélik, azért van rá szükség, mert egyébként a gyermek elfelejti az év közben tanultakat. A vakáció azonban a pihenés, feldolgozás ideje kellene legyen, és főként most, a járvány alakította mindennapjainkban, a szakember szerint teljesen el kellene felejteni a tanulást a szünidőben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. decemberi lapszámában jelent meg.)

Egy évvel ezelőtti emléket ajánl a Facebook megosztásra, amiben leírom, mivel ijesztgette nagylányom a tavaszi vakáció utolsó napján első osztályos öccsét. Anna: Örs, mondjak egy igazi horrorsztorit? – vigyorog kajánul. Örs tétovázva kivár, tudja, nincs esélye kibújni a kéretlen válasz elől. Anna: Holnap suli!