A megfelelő telefonszámokat „fű alatt” kaptuk, a már eddig is odajáróktól. Rácsodálkozunk: mint valami féltve őrzött titok, elfelejtett paradicsom. Csend van, béke, homok, langymeleg. Különben a faluban sok magyar hangot hallani. De annyira nem sokat, hogy oda ne köszönjünk egymásnak, hogy meg ne kérdezzük, honnan jöttetek. Mintha egyből barátok lennénk ebben a varázslatos falusi-tengerparti dimenzióban. Kicsit mintha mindenkinek a szemében csillogna a felfedezés öröme. De az is lehet, hogy csupán a friss deltásnak tűnik így.
Annyira nem Isten háta mögötti ez a hely, hogy ne lenne itt elektromos járgány, afféle néma teher-motorbicikli, amivel a helyiek járnak.
Az utcák számozva vannak, mint New Yorkban. Csak nemigen jár rajtuk senki. A közlekedés legjavát a főutcán (azaz az 1-es számú utcán) közlekedő „trokörics”-ek teszik ki: ezek viszik ki a tengerpartra azokat, akiknek nincs kedve fél órát sétálni a dűnék között, hogy elérjék a tengert. Vannak közöttük csini elektromosak, és olyanok, amelyek egy klasszikus traktorból és remorkából állnak, benne zötyögő emberek.
• Fotó: Calusi Emília és Jakab Zoltán
Közel a határ
A remorkán (vagy csini elektromos-troköricsen) aztán jócskán hallhat az ember idegen nyelveket: a faluban ugyanis van egy, a faluképbe a faházaival diszkréten illeszkedő luxushotel is. Sőt, Mircea bácsit, a hintóst hallottuk még más fajta nyelven is beszélni. Ez orosz? – kérdem tőle. Olyan oroszféle, jön a válasz. Később megtudom, lipovánok élnek itt: olyan oroszok, akik vallási okokból menekültek Oroszországból kétszáz éve, és ma is ragaszkodnak a hagyományaikhoz. Közel az ukrán határ is. A tengerpartra érve a távolban sorjázó hajókat látjuk. Mindenkinek összeszorul a szíve kicsit. Hadihajók? Nem, nem, biztosan csak halásznak. Legfennebb egy-két határőr hajó…
• Fotó: Calusi Emília és Jakab Zoltán
• Fotó: Calusi Emília és Jakab Zoltán
Ahol a trokörics letesz minket, két beach bár is található, diszkrétek, ízlésesek, (drágák), kellemes, árnyékos terasszal. Néhány képeslapba illő, szalmából készült, napernyő, és pár nem túl sűrűn elhelyezett, fa napozószék. Azon túl semmi, de semmi nem látszik a parton. Mindkét irányban csak a tenger, a homokdűnék, a kék ég, a felhők... És esetenként a tehenek, amelyek ugyanolyan szívesen bóklásznak itt, mint akármelyik turista, és láthatólag nem zavarjuk őket. Tulajdonképp, ha jól belegondolok, a tehéntrágya az egyetlen aspektus, ami kicsit bezavar az exkluzivitásba… De talán ez is nézőpont kérdése.
• Fotó: Calusi Emília és Jakab Zoltán
Révbe ér a Duna
Ha az ember jobbra indul, sétálni kezd, egyszer csak: megérkezik. A Duna egyik fő ága lomhán, szinte csodálkozva beér, a víz kétféle színe éles csíkot húz a tengerben. A folyam végtelen útja után a pompa nélküli, szinte meglepetésszerű megérkezés banalitása: ennyi?
A faluban csupa nyíltszívű, falusi kedvességgel találkozunk. A házinénink nem volt rest felpattanni az elektromos motorjára, hogy a tengerparton nézhesse a holdkeltét.
Magyar a kikötőben az étteremtulajdonos, de az egy-két éttermen kívül olyan autentikus „nénik” is vannak a faluban, akik nagyobb társaságok ebédeltetésére szakosodtak. Az utca és a tengerpart finom homokjában legfennebb csak délben húzunk papucsot, ha túl forró a föld.
• Fotó: Calusi Emília és Jakab Zoltán
Bevallom, meghosszabbítottuk az itt töltött nyaralásunkat. Éjjel néztem, ahogy a száradni kiterített ruhák lobognak a szélben, ahogy fölöttük ragyog a hatalmas hold. Hogy miként mehet valaki oda, akinek az ismerősének az ismerőse nem adja le a megfelelő telefonszámokat? Amikor szállást talál az ember, valószínűleg a szállásadó ellátja a megfelelő jótanácsokkal. Ahogy faluhelyen szokás.
