Botházi Mária neve bizonyára ismerősen cseng sokaknak, hiszen zseniális humorát, igényes cinizmussal fűszerezett írásait sokan ismerik, szeretik. Mária Székelyudvarhelyen született, jelenleg Kolozsváron él, munkássága pedig igen sokrétű: egyetemi oktató, tudományos kutató, újságíró, szerkesztő, és számos kötete is megjelent már. Mindemellett a Nőileg magazin főszerkesztője volt 2017–2018-ban.
- Mit tanácsolnál a gyerekkori/fiatalkori önmagadnak?
- Hogy ne a zsebemben hordjam a fogszabályzóm. Akkoriban rém ronda, hatalmas, fémízű, kivehető fogszabályozók voltak, nem voltam hajlandó viselni. Pedig egy csomó későbbi gondot megspórolhattam volna magamnak, arról nem is beszélve, hogy mennyivel több önbizalmam lett volna a tízes-húszas éveimben, ha szép a fogsorom.
- Ha bármit megtehetnél, amit szeretnél, mit csinálnál?
- Vennék egy házat Kolozsvár belvárosában. És egy tengerre néző lakást Görögországban, mondjuk Rodoszon. Megállítanám a klímaváltozást. Lelassítanám az egyre gyorsuló időt. Hű, jól belelendültem.
- Mi volt eddig a legudvariasabb gesztus feléd?
- Jaj, ilyen nagyon sok volt, nem is tudok választani. A nagyváradi könyvbemutatómon januárban, vagy márciusban Kispetriben, ahová Albert Csilla kolozsvári színésznővel együtt hívtak meg, mert ő készített egy félórás előadást a Fűnyíró a Tündérkertben című könyvemből. Mindkét helyen zavarba ejtően kedvesen fogadtak a szervezők és az olvasók, házi étkekkel, saját készítésű ajándékokkal vártak, pedig csak pár órát töltöttem-töltöttünk ott.
Ennek szöges ellentéte a könyvvásárok világa, amelyet kifejezetten udvariatlannak találok, többön is részt vettem az utóbbi időben, de például sehol nem jött oda hozzám senki a szervezők közül, amikor megérkeztem, hogy helló.
Bolyongva derítettem ki, hogy hol kell fellépnem, hol a mosdó, magam vettem egy vizet is magamnak, az csak a fellépéshez járt. Ha véletlenszerűen összefutottam egy-egy szervezővel, kedvesek voltak, de például csak egy helyen lépett oda magától hozzám valaki a rendezői csapatból fellépés után, hogy köszi meg egyáltalán. Ezúton is javasolnám az erdélyi könyvvásárok szervezőinek, hogy úgy, mint például a konferenciákon, állítsanak fel egy asztalt egy önkéntessel a bejárathoz, aki fogadja a gyakran igen távolról érkező meghívottakat, megkérdezi, hogy minden rendben-e, útba igazítja őket. És lehetne egy kijelölt hely, ahol kapnának egy kávét, egy vizet, egy pogácsát, ahol biztonságban ott hagyhatnák a csomagjukat, kabátjukat fellépés előtt. Apróságok ezek, és mégis sokat jelenthetnek.
- Melyik volt életed legmaradandóbb élménye eddig és miért?
- Pár évvel ezelőtt egy májusi napon elgondolkozva gyalogoltam a Dónát úton.
Dél körül járt, ragyogott a nap, kéklett az ég, és nyíltak az orgonák. Hirtelen az út másik oldalán egy kapuból kilépett Tamás Gábor.
(A Dónát úton nyílnak már az orgonák című dal rendkívül népszerű a Svédországban élő erdélyi könnyűzenész-énekes, Tamás Gábor előadásában – szerk. megj.) Egészen olyan volt, mint egy jelenés. Azt hiszem, erősen megbámultam. Aztán derülve sétáltam tovább, elég furcsán festhettem, amint egyedül vigyorgok. Ez azért egy roppant különös élmény, nem?
- Ha lenne rá lehetőség, hogy bármit megtudhass a jövődről, mit szeretnél tudni?
- Azt hiszem, semmit nem szeretnék tudni előre.
- Ha megváltoztathatnál egy múltbéli eseményt az életedben, mi lenne az?
- Nem Franciaországba, hanem egy olyan országba mennék bébiszitternek, ahol angolul kell beszélni. Csupán a nyelv miatt, mert egyébként mindennek nagy rajongója vagyok, ami francia. Viszont franciául azóta sem kellett beszélnem, sem olvasnom soha, angolul meg állandóan szükséges, ráadásul minél jobban kellene. És soha sem tudtam már annyi időt, energiát szánni rá, hogy eljussak például egy olyan szintre, mint korábban a franciával. A mi generációnk még nem született annyira bele az angolul tudásba, mint a mai, viszont sokunk munkájához ugyanolyan nagy szükség van rá.
- Mi volt életed legnagyobb ajándéka?
- A gyermekem.
- Mi a legextrémebb dolog, amit valaha tettél?
- Nyolc hónapos terhesen vizeletmintát kellett adnom az egyik-, akkor még nagyon lepattant kolozsvári poliklinikán. Február volt, egyik kezemben télikabát, a vállamon retikül, másik kezemben a mintagyűjtő. Beléptem a mellékhelyiségbe: az ajtón nem volt kilincs, és nem lehetett becsukni. Nem volt sehol akasztó. Nem volt villany, a kilincs helyén lévő lyukon szűrődött be némi fény. Kosz volt nyilván, semmit nem lehetett sehová letenni, az ülőkére leülni elképzelhetetlen. A dolgaimat nem hagyhattam kinn, mert egyrészt nem lehetett lepakolni sehová, nem volt asztal, vagy fogas, az emberek pedig álltak, nem terhelhettem senkit vele, valamint nem is volt senki bizalomgerjesztő. Előkerestem a papírzsebkendőt a táskámból (vécépapír sem volt, na, de ki is várna el ilyesmit), a fogaim közé helyeztem. Felvettem a télikabátomat, a táskámat a nyakamba akasztottam.
Bal kezemmel tartottam a feltűrt kabátot, jobb mutatóujjammal az ajtókilincs lyukába akaszkodtam, miközben jobb lábammal tartottam az ajtót. A nagy hasam és rajta a lengedező táska húzott előre.
A többit nem részletezem. Összejött. Nagy diadal volt.
- A legszerencsésebb fordulat az életedben?
- Talán, amikor sikerült kimenekülnöm a napi média taposómalmából.
- Mondj három dolgot, ami a bakancslistádon szerepel.
- Naponta írni. Naponta mozogni. Egyik szülinapomtól a másikig megtanulni valami újat, bármilyen kicsiséget.
Fotó: Tamás Zsófia
korábban írtuk
Tíz spontán válasz: Albert Orsolya
Mit változtatnál meg a múltadban? Mit csinálnál, ha bármit megtehetnél? – nem minden nap feszegetjük ezeket a kérdéseket, ugye? Pedig a válaszokból annyi minden kiderülhet egy emberről. Újonnan induló villáminterjú sorozatunkban tíz hasonló kérdést teszünk fel szűkebb és tágabb közösségekben ismert közéleti szereplőknek, férfiaknak és nőknek.