Régi erdélyi értelmiségi család sarja, édesapja református lelkész volt, majd a nagyenyedi teológia tanára. Nővérével, Berde Amál festőművésszel együtt Enyeden végezték a középiskolát. Amál volt az idősebb, 1886-ban született, Mária három évvel később, ennek ellenére az ifjabb Berde-lány lépett korábban a nyilvánosság elé: első verse még diákkorában, 1906-ban jelent meg a Pesti Naplóban, 1912-ben pedig már első verskötete is napvilágot látott. A kolozsvári egyetem bölcsészkarán magyar-német nyelv- és irodalomból doktorált, disszertációjának témája Batsányi János felesége, Baumberg Gabriella élete volt.
Svájci élményeit első érettnek tekinthető regényében, a Haláltáncban dolgozta fel. Pályájának első meghatározó szakasza az első világháborút követően kezdődött. Mindjárt az impériumváltást követően bekapcsolódott a fokozatosan kibontakozó erdélyi irodalmi életbe, az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kemény Zsigmond Társaság is tagjának választotta, utóbbi testület alelnökéül is. Akkoriban Marosvásárhelyen tanított, párhuzamosan pedig több lap munkatársa is volt. Már 1923-ban egy erdélyi szabad írói munkaközösség szükségességéről értekezett, a Kuncz Aladár felkérésére írt, az Erdélyi Helikon című lap 1929/8-as számában megjelent, Vallani és vállalni című, nagy hatású cikkével az időszerű társadalmi témák mellett állt ki, szembemenve a múltba menekülő történelmi regények divatjával.
Első jelentős regénye, a Földindulás 1924-ben készült el, de csak 1931-ben jelenhetett meg, tekintve, hogy benne az új politikai-társadalmi körülmények közé való okos behelyezkedést, a régi életformák elmúlását hirdette. A regény alapvetően egy birtokát veszített erdélyi magyar nemesi família széthullásának krónikája, a művet – furcsa módon – kezdetben a magyar és a román nacionalizmus egyaránt elutasította. A következő regénye azonban – ha vitákkal terhelve is, – egyértelmű könyvsiker lett.
Életműve koronájának szánta, sőt, „a lelkiismeret ébrentartása igényével” írta az erdélyi reformmozgalom hősei, id. Szász Károly, ifj. Wesselényi Miklós és társaik emlékének szentelt történeti regényét, A hajnal emberei című művet. A háromkötetes alkotás 1942 és 1946 között készült el, ez Berde Mária egyetlen történelmi regénye, amelynek mondandója a mindenkori mához szól, az alapvetően Szász Károly, a hírneves nagyenyedi tanár, jogtudós és politikus életút-regénye egyben Erdély korabeli szellemi életének története is.
Az erdélyi írói összefogást szimbolizáló közösséggel azonban – nehéz természetétől nem független okokból – már 1934-ben szakított. A második világháború után is a haladás szolgálatában állt, betegeskedve is szerepet vállalt az újjászerveződő erdélyi irodalmi életben. A Világosság, Szabad Szó, Népakarat és Utunk című lapok közölték verseit, novelláit, cikkeit. A Dolgozó Nő című lap egyik alapítója, haláláig főszerkesztője volt.
Neve sokáig kiesett az irodalmi köztudatból, holott egyértelműen a magyar irodalomtörténet jeles írónői közé sorolandó, aki már életében népszerű volt, néhány regénye románul, németül és franciául is megjelent.
Mégis, amikor 1949-ben, hatvanéves korában Kolozsváron meghalt, alig vették észre, milyen jelentős egyéniség hunyt el. Igaz, akkoriban a teljes irodalmi kör, amelyhez tartozott, az Erdélyi Helikon oly fontos szerepe is jó időre elhomályosodott. Ahogy szellemi vezérük, Bánffy Miklós is sokáig nem kapta meg az őt megillető helyet irodalomtörténetünkben, úgy társai nagy része is újrafelfedezésre vár. Köztük a múlt század első felének egyik legkiválóbb író-költője, Berde Mária.
korábban írtuk
Farkas Zsuzsánna: A meg nem értettség sok egyebet hoz magával
„Sohasem voltam földrevaló, a tapasztalataim legnagyobb része mindig ebben az érzésemben erősített meg... ” Ezek Farkas Zsuzsánna szavai. Az autizmussal és ADHD-val élő fiatal nővel a sötétségből a fény felé vezető útról beszélgettünk.
