Szorongásból és szégyenből nővé válni
Asztalos Ágnes
Titkok, mély csend, szorongás és szégyen közepette formálódott bennem a nő. Semmit sem tudtam semmiről. Idős szülők lányaként, közelről semmit nem láttam a férfi és nő kapcsolatából, beszélni nem beszéltünk ilyesmiről. Ha a felnőttek mégis valami sikamlósabb témát érintettek, engem mindig kiküldtek a szobából. Nem tudtam, hogy miért, és valami tapadós, ijesztő titkokat sejtettem a zárt ajtók mögött. Az egyik legerősebb érzés, amit meg tudok ragadni, az a szégyen. Amikor netán csókolóztak egy filmben, és a szüleim is nézték, én a föld alá süllyedtem volna. Nem tudtam, hogy miért…
Amikor megjött a vérzésem, anyám implicit módon is ráerősített erre, a mondat még mindig a fülembe cseng:
nagyon kell vigyázni, mert a fiúk megérzik, amikor van, és az szégyen.
Én nem menstruáltam, én beteg lettem… „Felkapcsolta” a megfoghatatlan félelmet is, mondván, hogy innentől veszélyben vagyok… A fiúk, a férfiak mint prédára leselkednek rám, félni KELL. Semmit sem tudtam magamról, a másik nemről, de ott voltak azok a rettegett tornaórák, amikor a már fejlődő testemmel fekete bugyiba, fehér polóba bújva kellett kilépni a másik nem elé, a rettegett tornatanár elé a gömbölyödő mellemmel. Kiszolgáltatottan a tekinteteknek, megjegyzéseknek, a védekezés minden képessége és lehetősége nélkül. Láttam jól, hogy nem mindenki olyan elveszett, mint én, és nem értettem, hogy én miért…
Ma már azt is tudom, ha valaki bántani akart volna, könnyen megtehette volna, mert én anélkül is a bénultság állapotában éltem évekig, ami a nemek közti interakciókat illeti. A testem és önmagam elfogadása, a nőiség szépsége, az átadás és határhúzás képessége egy későbbi életszakasz feladata volt. Szorongásból, szégyenből kellett előhívnom és megszeretnem a bennem élő nőt.
Egy ajtónyitásra a nőiesség
Sebestyén Kinga
Emlékszem az első „nőiesebb” hálóingemre, olyan nagyosan lányosnak éreztem magam benne. Tizenhárom év körüli lehettem, korai fejlődéssel. Majdnem földig ért, finom anyaga kellemesen simult a bőrömhöz, a nyakrésze körülölelte a vállaimat, láttatva azokat, szélein apró fodrok szegélyezték. Egyik unokatestvéremtől örökölhettem, akkoriban természetes volt, hogy a kinőtt ruhák a családon belül gazdát cseréltek. Jólesően néztem magamra az üveges szekrény visszatükröződésében, az a sziluett már olyan formákat láttatott, ami a nőiesedés kezdeteit formába önti, amire rácsodálkozol, szembesülsz azzal, hogy a tested hasonlóan átalakulásban van és megérkezik valahová, mint más felnőtt nőké. Szerettem, ha esténként, lefekvéskor ez az érzés megjelent. Aztán egyszer hallottam a bejárati ajtó szokásostól eltérő, csendesebb nyitását, s a szinte hangtalan, de határozott lépteket, végig a hosszú előszobán.
Tudtam, hogy az én szobaajtóm kilincsén fog megállni a kéz. Alvást színleltem, de az a fojtott parancsszó mégis kikényszerített az ágyból, nem tudtam nem megtenni.
Álltam, és vártam, hogy mi lesz. A hálóingemtől kellett megválnom, és amilyen könnyedén, szeretettel bújtam bele, hát ugyanolyan könnyedén vált le rólam. Nem történt több akkor, a látvány volt fontos, csak másképp mint nekem.
Pár évvel ezelőtt jöttem rá, hogy talán egész felnőttkoromban nem vásároltam, vagy vettem fel „szexi”, nőies hálóruhát. Ma már veszek.
Mint sokaknak, több történetem van nekem is, ami a bennem születő nő kiteljesedését kicsavarta, elterelte, megcsonkította. De szerencsére kerülnek olyanok is, amelyek gyógyítottak. Sokáig ez a fenti kép ködbe veszett, vagy el lett temetve, az élhetőbb hétköznapokért. Aztán néhány éve előkerült, és kezdtem tisztán látni és értelmezni, hogy ez mit okozhatott a születendő nőiességemben.
Én és a mellem: nem egy testrész vagyok!
Csatlos Tünde
Serdülőkorom óta, ahogy az első domborulatok, a nőiség első jelei megmutatkoztak rajtam, utáltam a melleimet. Ott nőtt rajtam egyre nagyobbra, s vele együtt az én nemtetszésem, sőt, haragom is elhatalmasodott felé. Én és a mellem – sosem jöttünk ki jól egymással. Talán csak abban a rövid időszakban, amikor táplálni tudtam belőle a kisfiamat.
Pedig a mell, ugye, a női identitás szimbóluma, a nőiség, nőiesség, az anyaság, a szexuális vonzerő jelképe. Sokkal könnyebb kellett volna legyen nekem nőnek érezni magam. Nem?
De hogyan, ha ők dominálnak, s nem azt sugallják, ami én vagyok? Te is „az ikrekkel” beszélgetsz, amikor találkozunk, s nem a szemembe nézel! Mindegy, hogy nő, vagy férfi vagy. Eszedbe jutott, hogy ez nekem szar? Nem értem azokat a nőket, akik nagy mellett akarnak, „csináltatnak”. Kényelmetlen súlyfelesleg, s engem még frusztrál is. Mert milyen nő lehetsz nagy mellekkel? Öltözhetsz apácának, felvehetsz garbót, vagy kidobhatod őket k@rvásan. Na, ezt soha! Inkább takartam. Nem mertem szexi lenni, mert az máris sok – gondoltam.
• Fotó: Sălceanu-Nagy Viorel
A melleim mindig gátoltak abban, hogy önmagam legyek. Nem kellett tennem semmit ahhoz, hogy dús idomaim meséljenek rólam. Bár ez a történet nem én voltam. Hogy segít-e az, hogy a párom így szeret? Valamennyit biztosan, de úgy gondolom, egy terápia sem javítana az én és a melleim kapcsolatán, mert azt érzem, nem egy testrész vagyok, főleg nem a mellem vagyok. Leginkább nőnek, legjobban a bőrömben akkor éreztem magam, amikor várandós voltam. Hogy miért? Nem tudom rá a választ. De az érzés nem tért vissza. Én mindenképpen várok rá…
A nő mindent megold, mert mást nem tehet
Magyari Tekla
A tapasztalat szerint az XY kromoszómapárral rendelkező magzatok esetében kisebb a (genetikai) betegségek rizikója, számos rendellenességnek jóval nagyobb az előfordulási aránya fiúk esetében. A lányok már születésük előtt életerősebbek, a nagyon koraszülött kislányoknak jobbak az életesélyei, mint a hasonló fiúknak. A felnőtt női lét ellenállóképességéről nem is beszélve. Mindannyian láttunk már náthában haldokló férfit, ugye? És anyát, aki betegen is ellátja a családját, aki nem lehet fáradt, nem mondhat nemet… Kislányként egy nagyon erős nőt kaptam mintának: anyánk 38 évesen, három gyermekkel maradt özvegyen.
Egész kiskamasz- és serdülőkoromban azt láttam, hogy az anyaság borzasztó küzdelmes, de a nő mindent megold, mert mást nem tehet.
Egy anya nem szállhat ki, nem adhatja fel. Miközben hány meg hány férfit látunk magunk körül megomlani, összeroppanni, a gondok és a felelősségvállalás elől lelépni, kitérni, elslisszolni.
Emberi törvény kibírni mindent, s menni mindig tovább – vallotta Hemingway, de valahogy mintha „csak” női törvény lenne. Én azt láttam, hogy a nőnek küzdeni kell. Hogy az anyáknál keményebb, szívósabb, legyőzhetetlenebb nincsen. Ebben cseperedtem nővé: minden nap azt láttam, hogy mi vagyunk az erősebbik nem. Nem bankszámlával és nem hierarchikus pozíciókban mérve – bár édesanyám a munka terén is, férfiakat is megszégyenítő maximalizmussal, éveken át intézményvezetőként is teljesített –, hanem a küzdés képességében.
Egy kőkemény „katonát” láttam női mintaként magam előtt, a női lágyság negyvenegy éves koromig elkerült engem.
Csak az anyasággal született meg bennem. Még csupán tanulom, s nyolchónapos gyermekemmel együtt nevelgetem – szintén egyedül, hát hogyan másként – a puha nőt a lelkemben. Édesanyám és a lányom révén született meg az egyszerre kőkemény, és mégis gyengéd nő bennem.
Nőnek lenni erő
Sipos Betti
Kislányként nem lehetett rám szoknyát húzni. Abban nem lehet a diófa hegyébe felmászni, a kutyaólba bebújni, vadul biciklizni. Mert nem voltam egy egyhelyben ülő kislány. Kamaszként sokszor éreztem, jobb lenne fiúnak lenni. Már akkor úgy tűnt, nekik többet lehet, (pedig akkor még azt sem tudtam, mi az az üvegplafon), meg persze a cicijük se nőtt, ami kiszúrta volna a pólót, hát tök ciki, nem?! Az egyetemen csodáltam a „csajos” csajokat, akik mindig gyönyörűek voltak, mindig sminkeltek, bombázónak láttam őket.
Fiatal felnőttként több, nem túl jó kapcsolatban sem erősödött meg az önbizalmam nőként. Ki is léptem mindegyikből.
A munkahelyeken viszont kaptam visszajelzéseket, hol kedvesebb, hol nyersebb formában. Egyszer, amikor az RTL-ben dolgoztam, a szerkesztőségi kollégákkal mentünk át az úton, én előre siettem, és pont jött egy autó. Az egyik gyártásvezető pasi azt mondta: „Ne üttesd el magad, drága, kár lenne érted!” Összenéztek a férfi kollégákkal, és cinkosan összenevettek. Na, igen, „még egyikünk se dugta meg, veszteség lenne”...
• Fotó: Sipos Betti archívuma
Aztán harmincon túl rátaláltam az egészséges útra. Akkor már tudtam kezelni, élvezni, és igen, használni is, hogy nő vagyok. Mert ez egy erő. Nemcsak a vörös rúzs, a tűsarkú, de a belülről fakadó energia. A női megoldások, megérzések, a női ráció. Mert más, mint a férfiaké, de ez így van rendben, a kettő kiegészíti egymást.
Ezért lenne jó több női politikus, mert ha ez a kétfajta gondolkodás valóban megjelenne a döntéshozatalban és a végrehajtásban, sokkal jobban működnének a dolgok.
Ám a legnagyobb erőt, önbizalmat ezen a téren az adta, amikor megszületett a gyerekem. Ennél mélyebben soha nem éltem meg a női létet. Kinek mi adja nőként az élet értelmét – én elfogadom mindenki útját –, de számomra az, hogy anyává válhattam.
Végre nem érdekelt, ki mit gondol a külsőmről
Kovács Eszter
Rendezett sorokban ültünk a tűző napon, mint a papagájsereg: egy évfolyam, de minden osztály más-más színkombinációban. Mi voltunk a piros-fehérek. Rühelltem a ruhát, a színét, a zakót, a formáját. S a hajam… Kattogott a fejemben: „Majd minden fotón látszani fog, hogy kopasz vagyok”. Évek múltán is ezen röhög majd mindenki, ezért keresik az arcom a csoportképeken. Gyűlöltem minden percét, utáltam magam minden percben.
Körülbelül öt évvel azelőtt kezdődött a hajhullás, évekbe telt, amíg diagnózis született. Az okát tudtuk, de megállítani nem lehetett. Rohamosan kopaszodtam.
Düh, kétségbeesés, irigység kavargott bennem. Órákon át néztem a fejem a tükörben. Hátha csak egy rémálom, s holnapra minden visszatér a normalitáshoz. Kivártam, hogy valamilyen csoda folytán visszanő, ami odalett. Vártam, de hiába.
A kicsengetési ünnepség utáni héten fodrászhoz mentem: vágja le az egészet, minél rövidebbre! Furcsa könnyedséget éreztem, mintha a néhány vékony tinccsel együtt elviselhetetlen súly gördült volna le a vállamról. Nem érdekelt, hogy a koranyári napfény megcsillan a fejbőrömön. Végre nem érdekelt, hogy ki mit gondol a külsőmről. Ha lúd, gondoltam, legyen kövér: ha elhullott a hajam, akkor legyek kopasz. De ez már az én döntésem!
Úgy tenni, mintha – ez lenne nőies?
Gereöffy Andrea
Nem azt mondom, hogy sosem húztam szoknyát, de nem volt mögötte valami koherens törekvés. Ha azt olvastam valahol, hogy valaki nőies, a piros körömlakk jutott eszembe. Ma már meg is tudom magyarázni, miért. Színes körmökkel önkéntelenül odafigyelünk magunkra, a testrészeinkre, tudatosabban mozgunk. Visszarángat a jelenbe.
Akkor éreztem meg valamicskét ebből a nőiesség dologból, amikor anya lettem. Nem is, még akkor sem.
Hanem akkor, amikor magamra maradtam az anyasággal. És tudtam, ennek a két gyereknek a felelőssége szőröstűl-bőröstül az enyém. Amikor a legslamposabb voltam, na, akkor éreztem magam leginkább nőnek.
• Fotó: Gereöffy Andrea archívuma
Meghallgattam egy beszélgetést az interneten. John Gray, a Férfiak a Marsról, nők a Vénuszról szerzője azzal érvel, hogy hagyni kell a férfiakat, hogy kiéljék a védelmező szerepet. Hogy a segítségkérésben áll a nőiség. Szóval, úgy tenni, mintha – ez lenne nőies? Mindenesetre John Gray szerint lennie kell egy kontrasztnak. Amire építhetünk. Ha teljesen egyformák vagyunk, nem olyan stabil a bázis. Az ilyen tanácsokkal sem tudtam mit kezdeni.
Szerencsére, profitorientált cégek már gondoltak rám. Szembejött egy kis segítség az üzletben: Nőiesség doboz. Megtaláltam. Mi lehet benne? Egy illatos olaj. Egy parfümke. És három kő: egy barna, egy piros és egy rózsaszín. Már fejben társítok is: a föld, a vér és a káprázat.
Egyszer csak azt éreztem, én is ragyogok
Tóth Gödri Iringó
Korán, gyerekként kezdett foglalkoztatni a nőiség, nőiesség kérdése. Két nagyon nőies nő volt a környezetemben, akik nagyon különböztek egymástól. Édesanyám rövidre nyírt hajjal, farmerben, laza pólóban és zakóban, mindig hanyagul elegánsan, orvos létére, bármikor készen, hogy megmutassa nekem, hogy kell cigánykerekezni. Nagyon vagány, de ugyanakkor nagyon nőies volt, s közben főzte nekem a kedvenc tejbegrízemet, vasalta a ruhákat, adta a puszit a bibis ujjamra.
És ott volt nagymamám, akinek a háztartása olyan tökéletes volt, mint egy 19. századi úriházé: kifényesített ezüstökkel, redőkbe rendezett drapériákkal.
Ő egy óra alatt ötfogásos ebédet varázsolt, de közben arra is képes volt, hogy miután felkapálta a kertet, tökéletes manikűrrel és frizurával vendégeket fogadjon. Anyukámat – édesapám halála által – arra kényszerítette az élet, hogy megállja a helyét minden téren, hol 12 órás műszakban dolgozva, hol kalapáccsal a kezében. Nagymamámat nagytatám a tenyerén hordozta, és mindent elvégzett, amit férfi elvégezhet. Ő a hagyományos értelemben vett nőiességet testesítette meg kalaptűkkel, brossokkal, így néha meglepődtem, hogy az ő kezében is megáll a kalapács.
• Fotó: Tóth Gödri Iringó archívuma
Talán 7-8 éves lehettem, amikor ezt a két erős és elegáns nőt látva, rájöttem, hogy én görbén ülök, karikón állok, hogy lóbálom a karom, hogy én kislány, és még nem nő vagyok. De szép lassan elkezdtem tőlük tanulni: nem utánozni, hanem ellesni, hogy mitől ragyognak. Nem tudtam eldönteni, melyikük útját követném,
csak azt tudtam, hogy van bennük valami, amilyen én is szeretnék lenni.
Biztosan tudom, hogy nem attól, nem akkor lettem nő, amikor először menstruáltam, amikor először csókolóztam, vagy először gondolkodtam el azon, hogy szeretnék anya lenni. Nem tudom, mikor lettem nő. Nővé értem, nővé neveltek – talán nem is tudatosan. Egyszer csak ott álltam nagymamám és anyukám mellett, és azt éreztem, én is ragyogok.
