– Tudatosan vágtatok bele a gyerekvállalásba, mindenképp szerettetek volna gyereket, akár egyedül is, vagy így alakult?
K: – Már nagyon vártam azt az alkalmat, amikor anya lehetek, mert 30 év fölött jártam, és éreztem, sőt, mondhatni, hallottam a biológiai órám ketyegését. Amikor megismertem a gyermekem apját, hihetetlen nagy harmóniát éreztem kettőnk között. Hogy még pontosabban fogalmazzak: először éreztem életem során azt a különleges biztonságot, békét, amit addig- és azóta sem tapasztaltam. Ez az érzés egyre többször eszembe juttatta, hogy ideje lenne gyereket vállalni, családot alapítani.
Olyan érzés volt, mintha megtaláltam volna a másik felem, a leendő gyermekem apját.
Nagyon jó és különös érzés volt, bár még nem tudtam szavakba önteni, de álmodtam róla, és szerintem ez indította meg ezt az energiát. Aztán amikor elmentem orvoshoz, és megtudtam, hogy ezt nem csak megálmodtam, hanem valóban babát várok, alig akartam elhinni. Kellett pár nap, hogy feldolgozzam, aztán az első személyes találkozásnál elmondtam neki. Kiderült, hogy ő egyáltalán nem örül, ő még nincs erre felkészülve… Így hát elengedtem.
T: – Igen, tudatosan vágtam bele. Nem volt párom, és éreztem, hogy a biológiai óra ketyeg. Az apával úgy jöttem össze, hogy elmondtam neki, hogy gyereket szeretnék. Persze, ahogy kialakult köztünk egy kapcsolat, azt hittük egy darabig, hogy ebből több is lehet.
– A várandósság melyik időszakában derült ki számotokra, hogy egyedül álltok a feladat elé?
K: – A második hónapban.
T: – Egészen az elején, kb. 10 hetes terhes lehettem, amikor eldöntöttem, hogy egyedül vállalom, és szakítottunk az apával.
– Kétséges volt-e egy pillanatra is, hogy belevágtok egyedül? Utólag visszanézve, mennyire volt bátor-, netán vakmerő vállalás?
K: – Egy pillanatnyi kétségem sem volt, annyira csodálkoztam és annyira boldog voltam, hogy ez megtörtént, mégpedig pont akkor, amikor éreztem, hogy itt az ideje, hogy semmi nem tudta elrontani a boldogságom és biztonságérzetem, még az sem, hogy egyedül maradtam. Már akkor is tudtam, hogy nagy merészség, és nagyon nehéz lesz, de azt is tudtam, hogy meg fogom csinálni, mert ennek így kell lennie, és ez
nem kérdés, hanem feladat, amit ajándékba kaptam.
Utólag visszanézve, sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Az első hat hónap életem leghosszabb fél éve volt. Azt sem tudtam, nappal van, vagy éjszaka. Csak egy dologra koncentráltam: hogy a kicsi fiam jól legyen, és hogy minden helyzetben jöjjek rá, mit kell tennem. Ő ebben óriási partner volt. Érezte, hogy segítenie kell nekem. Minden nap megköszöntem neki, hogy ilyen türelmes velem, és ennyire segítőkész baba. Egy dologtól féltem csak, amitől minden anya fél: hogy nehogy valami baja legyen a kisbabámnak.
T: – Nem bátor lépés volt, hanem elkeseredett. Évekig kerestem a páromat. Frusztrált voltam, mindenütt azzal találtam szembe magam, hogy ebben a korban már családot kell alapítani. Éreztem a környezetemben a nyomást. De nem sikerült. Lassan érlelődött bennem a gondolat, hogy gyereket szeretnék, ha másképp nem megy, akkor egyedül is.
– Mi volt a legfájóbb pont – ha volt ilyen – az egyedül vállalásban?
T: – Nehéz szembenézni az emberekkel, amikor megtudják, hogy egyedül nevelem. Volt helyzet, amikor egy orvosnál megtudták, hogy mi a helyzet, az asszisztensnő és az orvos sokatmondó pillantást váltott, mintha az lenne minden bajnak a forrása.
K: – A terhességben az, hogy
nekem nem volt ott egy apuka, aki figyelje a baba növekedését, vagy érezze, amikor megmozdul, és velem örüljön.
Meg aztán nem volt, aki készülődjön velem a nagy eseményre, és pl. összeszerelje a kiságyat, előkészítse a babaszobát. Aztán pedig az óvodában nehéz volt elmagyarázni a kis babócámnak, hogy a többi gyerek után miért jön az apukájuk is, ő utána pedig miért nem. De aztán megértette.
– Tabu erről beszélni, de bántátok meg valaha, egy percig is? Volt olyan nehéz szakasza az életeteknek?
K: – Soha nem bántam meg. Életem legjobb döntése volt. Akkor is tudtam, most is pontosan tudom. Már akkor megfogalmaztam, hogy engem kiválasztott egy lélek, akit nekem kell felnevelnem, és ez bármilyen furcsán hangzott, éreztem, hogy így van, és mérhetetlenül hálás voltam, hogy engem választott anyukájának. Viszont nehéz időszak volt bőven. Az első két évben volt olyan periódus, amikor alig tudtam megvenni a legfontosabb dolgokat is.
Konkrétan ételre is alig futotta az elején.
Aztán amikor picit nagyobb lett, a boltban csak egyetlen apró dolgot tudtam neki venni, de ő mindig megértette. Érdekes, hogy ez a dolog úgy megmaradt a kisfiamban, hogy most sem kér többet semmiből, csak szerényen, amennyi kell, és nagyon hálás minden egyes dologért, amit kap, legyen az játék vagy finomság. Ezt mindketten megtanultuk a nehéz időben: hálásnak lenni azért, amink van.
T: – Soha egy pillanatig sem bántam meg. Azt néha bántam, hogy nem voltam hajlandó kompromisszumot kötni, és együtt maradni az apával. De végül mindig arra a következtetésre jutottam, hogy jobb volt így.
– Hány évesek most a gyerekeitek?
K: – 12 lesz idén.
T: – 17 éves.
– Melyik volt a legnehezebb időszak a gyereknevelésben?
T: – Az óvodában megtartották az apák napját. Nekem ez nagyon kínos volt, de a gyermekem megoldotta a problémát, a nagyapjának készített ajándékot, neki ez természetes volt. Legalábbis nekem úgy tűnt. Vagy nehéz megoldani a „családi” nyaralást. A barátokkal persze kirándulgattunk, de én úgy nőttem fel, hogy a szüleimmel kirándultunk minden nyáron. És nagyon jók voltak ezek a családi programok. Én is szerettem volna a gyerekemnek ilyent. Ezért
rá kellet vennem magam, hogy vezessek le egyedül egy kisgyerekkel a tengerre, vagy hosszabb útra induljunk el kettesben.
Ezek azért voltak számomra stresszesek, hogy mi lesz, ha velem történik valami… Vagy hasonlóan nehéz minden döntéshelyzet. Hányig engedjem el bulizni? Hol tanuljon tovább? Nehéz volt minden apró kis betegség. Habár valószínű ez akkor is nehéz, ha van társa az embernek.
K: – A legnehezebbet talán már elmondtam, ezért inkább mondom a legszebbet: amikor már túl vagy a kezdeti ijedtségen, és a felelősség okozta pánikon – ami szerintem mindenkin eluralkodik az elején –, akkor egyszercsak rájössz, hogy nem vagy egyedül, és már soha nem is leszel, és arra is, hogy miért kaptad ezt a csodát. Én például azért kaptam szerintem, hogy lassítsak le, figyeljek, és tanítsam meg arra, amit tudok, ő pedig cserébe megtanított újra örülni az élet szép dolgainak, pl. egy felhőnek, egy fának, egy szép formájú kőnek, ami ki tudja hány év alatt lett ilyen… És elkezdtünk együtt meséket és dalokat írni mindenről. Ez volt az egyik legszebb periódus.
– Egyértelmű volt, hogy a ti vezetékneveteket viselje a gyereketek?
T: – Igen, az én vezetéknevemet viseli. Ez teljesen természetes volt számomra.
K: – Az én vezetéknevemet viseli, mivel fel sem merült más lehetőség. De ez nem gond.
– Felmerült a kérdés, hogy beírassátok-e vagy sem az apa nevét az anyakönyvbe?
K: – Sajnos fel sem merült, hogy az apja nevére írassam, hiszen nem jelentkezett, miután könnyelműen elengedtem.
A filmekben úgy van, hogy az apa egyszercsak megjelenik a szülészeten könnyes szemmel, és látni akarja a gyermekét. Hamar rájöttem, hogy ez nem egy film.
Nem jelent meg azóta sem. Pedig egyedülálló volt, és megtehette volna. De ő nem érezte, amit én. Nem hibáztatom már.
T: – Igen, felmerült a kérdés. Újra is csináltattam a születési bizonyítványát. Először nem írattam be az apa nevét, de még a kórházban meggondoltam magam. A családom győzött meg.
– Ez utólag nézve jó döntésnek bizonyult? Vagy okozott bármilyen problémát az elmúlt években? Gondolok itt arra például, hogy külföldi utazáshoz közjegyző által hitelesített engedélyét kell adnia, extrém esetben elperelheti a gyereket, ha szerepel a neve az anyakönyvben…
K: – Nem okozott semmiféle problémát soha.
T: – Jó döntésnek bizonyult, habár valóban okoz bonyodalmat a külföldre utazásnál. Szerencsére azonban az apa közreműködő.
– Tart az édesapa valamiféle kapcsolatot a gyereketekkel? Tartásdíjat kértetek, kaptok?
K: – Nem tartja a kapcsolatot velünk, sajnos. Amikor felajánlottam, hogy elengedem, ha nem kéri többet tőlem, hogy öljem meg a gyerekem, többek között
azt is felajánlottam, hogy nem mondom el senkinek, hogy ő az apja. Ezt elfogadta.
Én pedig így is tettem, hiszen gondoltam, majd úgyis jelentkezik, mert egy jóérzésű, vagány ember, és biztos érezni fogja, mi a kötelessége. Hát nem jól gondoltam. Azt hittem, nem létezhet ilyen ember a Földön, de most már tudom, hogy van ilyen. Nem haragszom, elfogadtam az első két-három év után. Addig reménykedtem, hogy jönni fog, és az ölébe veszi ezt a gyönyörű gyermeket, és kicsit együtt lesznek néha, mert már csak arra vártam, és a kicsi is. Hát tévedtem ebben is. Emiatt tartásdíjat sem kértem. Nem is kaptam, bár nagyon jól jött volna. Nehéz volt, ma is nehéz egyedül fizetni mindent.
T: – Most már van kapcsolata az apával. Nagyon ritkán találkoznak is. De aminek külön örülök, hogy az apa felőli nagyszülőkkel is van kapcsolata. Tartásdíjat nem kértem soha. Néha szülinapjára kap ajándékot az apától.
– A gyereketekkel tudtok-, tudtatok beszélni arról, hogy ő nem kell(ett) az édesapjának?
K: – Szerencsére tudtam vele beszélni erről, már az elején is. Amikor picike, az ő nyelvén kell neki elmesélni az igazat, amikor nagyobb, már komolyabban, kicsit részletesebben. Meg fogja érteni. De fontos, hogy igazat mondjunk.
Hangsúlyoztam, hogy nem ő nem kellett az apjának, hanem a kötöttség, a család, a felelősség.
Vannak ilyen emberek. Mikor kisebb volt, állatmániás volt, ezért az állatok kapcsán mondtam el, hogy vannak olyan hím állatok, akik rögtön elhagyják a kicsinyeiket, mert nem érzik ösztönösen, hogy másképp kellene tegyenek. Na, az emberi fajban is előfordul hasonló, sajnos. Attól még ember, jó ember, hangsúlyoztam mindig, azt is, hogy nem gyűlöljük, nem haragszunk rá, mert biztos nem tehet róla, hogy hiányzik belőle ez az ösztön.
T: – Ez nagyon nehéz téma. Nem tudom, hogy merült-e fel a gyerekemben valamikor az, hogy ő nem kellett az apjának. Nagyon ritkán beszéltünk róla. Elmondtam neki, hogy a kapcsolatunk még azelőtt véget ért, hogy ő megszületett volna. Azt tudom, hogy néha felmerül benne, hogy miért nem keresi gyakrabban az apja.
– Akik hasonló döntés- vagy élethelyzet előtt állnak, azokat az anyákat (mivel) bátorítanátok?
T: – Nem így képzeltem el az életemet. A család nagyon fontos számomra. A szüleim, a testvérem és családja sokat segített, segít most is. Természetesen egy szép, „klasszikus” családot szerettem volna, szeretnék még mindig. De sajnos nem jött össze. Akkor bátorítanék másokat is, ha van, aki segítsen nekik. A gyerekem is többször megfogalmazta, hogy neki jó volt, hogy vannak unokatestvérei, sok időt töltött velük. Jó volt neki, hogy a nagyapjában láthatott egy apafigurát. Ezek nélkül sokkal nehezebb lenne.
K: – Bátorítanám, hiszen rólam is sokan példát vettek, sok nőnek erőt adtam, hogy ő is meg tudja csinálni, így nektek is azt mondom kedves sorstársaim: ne féljetek semmitől! Elsősorban a magatok boldogságára, egészségére koncentráljatok, mert ezt a gyerek is érezni fogja, és ő is jól lesz.
Örüljetek és legyetek hálásak! A többi kialakul.
Az univerzum, vagy a Jóisten – ki miben hisz – kiválasztott minket erre a csodás feladatra, és kész. Csak bátran!
Kiemelt kép illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Gyerek nem akadály? – Anya társat keres
Válás után az egyedül maradt anya legtöbb esetben talajvesztettséget, bizonytalanságot él meg, önértékelési problémákkal küszködik. És miközben életünk mégiscsak egy társsal lenne kerekebb, a bizalomban megtört nő előbb-utóbb párkeresésre adja a fejét. Hogyan vágjon bele, milyen esélyekkel számolhat? Egyedülálló anyák mesélnek, szakemberek beszélnek a helyzetről. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. novemberi lapszámában jelent meg.)
