Arra számítottam, hogy nem találom itthon Ildikót, de a világjárvány számára sem tette lehetővé, hogy újra visszamehessen Afrikába, pedig készül rá, holnap indulna, ha tehetné. Először 2013-ban ment ki, már két felnőtt gyermeket hagyva itthon, nulla információval. Azóta négy könyvet írt ottani tapasztalatairól.
– Így alakult vagy így alakítottad az életed?
– Minden alakult magától, soha nem volt egy tervezett, szervezett formája az életemnek. De bizton állíthatom, hogy nem szeretnék ezután sem csak itthon maradni, sem a szűkebb, sem a tágabb környezetemben. Nekem a máshol mindig jelen volt az életemben: Kézdivásárhelyen születtem, és itt jártam suliba, a gimnáziumot viszont már Csíkszeredában végeztem, aztán, hogy megtanuljak jól románul, Temesváron voltam egyetemista. Nem volt szándékomban onnan visszajönni, de másképp alakultak a dolgok, így itthon lettem általános, majd családorvos. Amikor már nem éreztem magam jól itthon, jött Kamerun, amikor pedig ott kitört a polgárháború, akkor jött a szudáni és a dél-szudáni sztori. Végiggondolva az egészet, jó életem volt mostanáig, mindig azt csináltam, amit szerettem (volna).
– Vezess végig az utadon, kérlek. Egy sikeres orvosnő vonzódik az ismeretlen világ iránt?
– Pszichiáter szakvizsgára készültem, amit a második várandósságom miatt lemondtam. Örökre hálás vagyok a gyerekemnek, mert a családorvoslás sokkal bővebb és gazdagabb volt. Pontosan ezért volt nagyon nehéz a váltás. Nem az volt az indokom, hogy meg akarok ismerni egy másik világot, a rendszerváltás utáni megkötések vittek rá. Belefulladtam az adminisztratív teendőkbe, több időt vett igénybe, hogy azt a minőséget tudjam nyújtani, amit szerettem volna.
az én fejemben annyi volt, hogy jelentkezem, elmegyek, ott leszek, és akkor majd meglátjuk. Egy amerikai szervezethez jelentkeztem, ők irányítottak a kameruniakhoz. Vízumot kellett volna váltanom Moszkvából, ami ugye nem volt járható út. Aztán a kameruni fogadó fél mondta, hogy menjek nyugodtan, mert a reptéren megoldódik minden. És tényleg így lett.
– Tisztában voltál azzal, hogy hová mész?
– Megkerestem a Google-térképen, kis sárkunyhókat láttam, mondtam is magamban, hogy biztos nem ez lesz az. Az volt. Estére érkeztünk meg, mintha egy izgalmas film forgatásába csöppentem volna. Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy nekem ez nem fog menni, mert én ezekben a kis kunyhókban nem fogok tudni lakni. Aztán elvittek a törzsi királyhoz, ott volt a bemutatkozás. Maximális megkönnyebbülés volt, amikor megtudtam, hogy a törzsi király testvérének van egy normális háza, és ott fogok lakni. Nem a körülményekkel volt bajom, hanem nagyon félek az egerektől, ott pedig rengeteg van.
– A két hónapból hány év lett?
– Kettő és fél, de nem egyben. Amikor másodszor visszamentem, akkor létesítettünk kórházat, és akkor indítottunk programokat is. Aztán kitört a polgárháború, és nem tudtuk megvalósítani az összes tervet. Így mentem Szudánba és Dél-Szudánba az Orvosok Határok Nélkül szervezetével.
– Meséled, hogy elvittek a törzsi királyhoz. Miért volt fontos, hogy megismerjen?
– Ide ki kell tekintsünk egy picit, hiszen onnan ered az én ottlétem is. Esuföldön (ahol Ildikó volt az országon belül – szerk. megj.) van a férfivá avatásnak egy rítusa. Ahhoz, hogy valakit befogadjanak a titkos társaságok (a női és férfi titkos társaságok a törzsi társadalom mozgatórúgói – szerk. megj.), először el kell járnia a férfi táncot. De még mielőtt ez megtörténhetne, meg kell felelni a kritériumoknak:
Zárójelben mondom, hogy az a szervezet, amely engem fogadott, amint utólag kiderült, tulajdonképpen egy személyből állt. Ő abban a törzsben született, és az lett volna az utolsó lépcső a beavatásához, hogy hoz egy orvost, majd később létrehoz egy egészségügyi központot. Ennek voltam a része, ezért kellett megismernie a törzsi királynak.
– A közösség elfogadott téged?
– Utólag igen. Harmadszor mentem vissza, amikor eltekintettek attól, hogy nem vagyok helybéli, hogy nincs helyben családom, viszont mivel sokat tettem a közösségért, beavatást nyerhettem. Rengeteget gyűjtöttem szokásokat, sztorikat. Miközben a családokat látogattam, rákérdeztem mindenre, így egy izgalmas világ nyílt meg előttem. Ezekből jelentek meg a könyvek is. Ez volt az én hozzájárulásom, ekkor fogadtak be igazán.
– Az ottani munkád általános orvoslás volt?
– Igen. Tőlünk 20 kilométerre volt egy kisebb kórház, oda küldtük azokat az eseteket, amiket nem tudtunk helyben megoldani. Ezt a távot motorbiciklivel vagy gyalog kellett megtenni, ami például esős évszakban elég kemény feladat volt. Voltak vészes helyzetek, szülés, malária, amivel azonnal kellett menni, és örömmel tapasztaltam, hogy a kölcsönös összefogás mindig megoldotta ezeket a sürgősségeket. Viszont voltak szörnyű pillanatok is, a mélyszegénység borzasztó: láttam embert éhen halni, és ilyenkor sok minden átértékelődik.
– Voltak félelmeid?
– Nem.
– Melyek voltak a legerősebb érzéseid induláskor?
– A neveltetés és a gyerekkori környezet fontos szerepet kap ebben. Én a nagyszüleim mellett szabadon tölthettem a nyarakat. Reggel úgy elmehettem, hogy este mentem haza, senki sem volt folyton a nyomomban. Amikor elindultam Afrikába,
a kíváncsiság is vonzott, de leginkább annak a vágya, hogy legyen meg az orvoslás teljes szabadsága. Érdekes a sors: a világnak abba a szegletébe kerültem, ahol ugyanazokkal a problémákkal szembesültem, mint amilyen a mi kisebbségi létünk itthon.
– Az életszínvonalbeli különbségeken túl, mit tudnál említeni?
– Óriási különbség van a társadalmi rétegek között, például rácsodálkoztam a 100 km-en belüli óriási társadalmi különbségekre. Van, aki nagyon gazdag, és van, aki nagyon szegény. Az orvosi ellátásban is tapasztaltam ezt: ha volt pénzed, megkaptál mindent, ha nem volt, semmit nem kaptál. Ez nagyon szomorú.
– Hogy jött a késztetés, hogy könyvet írj?
– Az El Caminó után (zarándokút, melyet Ildikó végigjárt – szerk. megj.) írtam meg az első könyvemet, mert egy hosszú fogászati procedúra szinte bezárt az otthonomba. Az előzménye pedig az, hogy Csíkszeredában remek magyartanárnőm volt, aki engedte, hogy csapongjon a fantáziánk. Amikor papírra vetettem a gondolataimat, megmutattam Vincének (Fekete Vince, kézdivásárhelyi író – szerk. megj.), aki azt mondta rá, hogy ezt nyugodtan ki lehet adni. Utána még öt könyv született, ami az utazásaim során összegyűjtött anyagokból állt össze. Muszáj volt kiírnom magamból azt a sok tapasztalatot, terápiás hatása volt.
– Beszélhetünk az ottani női szerepekről?
– Ahol én voltam, ott őshonos a poligámia. Egyre kevesebb gyereket vállalnak, hogy tudják iskoláztatni őket. Az nagyon tetszett, hogy a közösség öreg tagjait tisztelik a fiatalabbak, gyakran fordulnak hozzájuk tanácsért.
a férfinak megvolt a társadalmi szerepe, a nőnek a családban betöltött szerepe, és egyik sem volt fontosabb, mint a másik. Ez megadta a nőnek a nőiség, a férfinak a férfiasság megélését.
– Mi volt a legnagyobb tanulság?
– Már-már rögeszmémmé vált, hogy az ételt nem dobjuk ki, a vizet nem csurgatjuk fölöslegesen;
amikor az ember azt látja, hogy vannak, akik szó szerint éhen halnak, akkor sok minden megváltozik, leszokik a pazarlásról.
– Visszamész?
– Abszolút.
korábban írtuk
Ágota Walkes: A világ kicsi, tele végtelen lehetőséggel
Nevezhetjük világjáró embernek, egy innovatív tanulási módszer hírvivőjének, kalandkeresőnek is Ágota Walkest, de a vele való találkozás pillanatában egy, a világgal harmóniában élő nőt látunk, aki most épp Gyergyószentmiklóson foglalkozik tanulni vágyó diákokkal, fiatalokkal. A háromgyermekes édesanyával beszélgetve új értelmezést nyernek az újrakezdés, a nehézség, a munka és a célok kifejezések, hiszen aki több kontinensen kereste már a boldogulását, egészen kicsinek- és egy csodálatos helynek látja a
