Arra számítottam, hogy nem találom itthon Ildikót, de a világjárvány számára sem tette lehetővé, hogy újra visszamehessen Afrikába, pedig készül rá, holnap indulna, ha tehetné. Először 2013-ban ment ki, már két felnőtt gyereket hagyva itthon, nulla információval. Azóta négy könyvet írt ottani tapasztalatairól.
– Így alakult vagy így alakítottad az életed?
– Minden alakult magától, soha nem volt egy tervezett, szervezett formája az életemnek. De bizton állíthatom, hogy nem szeretnék ezután sem csak itthon maradni, sem a szűkebb, sem a tágabb környezetemben. Nekem a máshol mindig jelen volt az életemben: Kézdivásárhelyen születtem, és itt jártam suliba, a gimnáziumot viszont már Csíkszeredában végeztem, aztán, hogy megtanuljak jól románul, Temesváron voltam egyetemista. Nem volt szándékomban onnan visszajönni, de másképp alakultak a dolgok, így itthon lettem általános- majd családorvos. Amikor már nem éreztem magam jól itthon, jött Kamerun, amikor pedig ott kitört a polgárháború, akkor jött a szudáni és a dél-szudáni sztori. Végiggondolva az egészet, jó életem volt mostanáig, mindig azt csináltam, amit szerettem (volna).
Kamerun, hagyományos temetés, női csoport és női hangszerek
– Vezess végig az utadon, kérlek. Egy sikeres orvosnő vonzódik az ismeretlen világ iránt?
– Pszichiáter szakvizsgára készültem, amit a második várandósságom miatt lemondtam. Örökre hálás vagyok a gyerekemnek, mert a családorvoslás sokkal bővebb és gazdagabb volt. Pontosan ezért volt nagyon nehéz a váltás. Nem az volt az indokom, hogy meg akarok ismerni egy másik világot, a rendszerváltás utáni megkötések vittek rá. Belefulladtam az adminisztratív teendőkbe, több időt vett igénybe, hogy azt a minőséget tudjam nyújtani, amit szerettem volna. Nem láttam a végét, elveszett a lényege a hivatásomnak. És akkor mondtam, hogy elég. Eldöntöttem, hogy megpróbálkozom az önkéntességgel, de nem néztem utána, nem volt benne tapasztalatom, az én fejemben annyi volt, hogy jelentkezem, elmegyek, ott leszek, és akkor majd meglátjuk. Egy amerikai szervezethez jelentkeztem, ők irányítottak a kameruniakhoz. Vízumot kellett volna váltanom Moszkvából, ami ugye nem volt járható út. Aztán a kameruni fogadó fél mondta, hogy menjek nyugodtan, mert a reptéren megoldódik minden. És tényleg így lett.
– Tisztában voltál azzal, hogy hová mész?
– Megkerestem a Google-térképen, kis sárkunyhókat láttam, mondtam is magamban, hogy biztos nem ez lesz az. Az volt. Estére érkeztünk meg, mintha egy izgalmas film forgatásába csöppentem volna. Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy nekem ez nem fog menni, mert én ezekben a kis kunyhókban nem fogok tudni lakni. Aztán elvittek a törzsi királyhoz, ott volt a bemutatkozás. Maximális megkönnyebbülés volt, amikor megtudtam, hogy a törzsi király testvérének van egy normális háza, és ott fogok lakni. Nem a körülményekkel volt bajom, hanem nagyon félek az egerektől, ott pedig rengeteg van.
Esu törzsi királya, Albert Fon
– A két hónapból hány év lett?
– Kettő és fél, de nem egyben. Amikor másodszor visszamentem, akkor létesítettünk kórházat, és akkor indítottunk programokat is. Aztán kitört a polgárháború, és nem tudtuk megvalósítani az összes tervet. Így mentem Szudánba és Dél-Szudánba az Orvosok Határok Nélkül szervezetével.
– Meséled, hogy elvittek a törzsi királyhoz. Miért volt fontos, hogy megismerjen?
– Ide ki kell tekintsünk egy picit, hiszen onnan ered az én ottlétem is. Esuföldön (ahol Ildikó volt az országon belül – szerk. megj.) van a férfivá avatásnak egy rítusa. Ahhoz, hogy valakit befogadjanak a titkos társaságok (a női és férfi titkos társaságok a törzsi társadalom mozgatórúgói – szerk. megj.), először el kell járnia a férfi táncot. De még mielőtt ez megtörténhetne, meg kell felelni a kritériumoknak: először is kell legyen családja a férfinak, amelyről kell gondoskodnia, helybéli kell legyen, a harmadik kitét pedig, hogy a közösségének legyen hasznára. Zárójelben mondom, hogy az a szervezet, amely engem fogadott, amint utólag kiderült, tulajdonképpen egy személyből állt. Ő abban a törzsben született, és az lett volna az utolsó lépcső a beavatásához, hogy hoz egy orvost, majd később létrehoz egy egészségügyi központot. Ennek voltam a része, ezért kellett megismernie a törzsi királynak.
Hagyományos temetés Kamerunban
– A közösség elfogadott téged?
– Utólag igen. Harmadszor mentem vissza, amikor eltekintettek attól, hogy nem vagyok helybéli, hogy nincs helyben családom, viszont mivel sokat tettem a közösségért, beavatást nyerhettem. Rengeteget gyűjtöttem szokásokat, sztorikat. Miközben a családokat látogattam, rákérdeztem mindenre, így egy izgalmas világ nyílt meg előttem. Ezekből jelentek meg a könyvek is. Ez volt az én hozzájárulásom, ekkor fogadtak be igazán.
– Az ottani munkád általános orvoslás volt?
– Igen. Tőlünk 20 kilométerre volt egy kisebb kórház, oda küldtük azokat az eseteket, amiket nem tudtunk helyben megoldani. Ezt a távot motorbiciklivel vagy gyalog kellett megtenni, ami például esős évszakban elég kemény feladat volt. Voltak vészes helyzetek, szülés, malária, amivel azonnal kellett menni, és örömmel tapasztaltam, hogy a kölcsönös összefogás mindig megoldotta ezeket a sürgősségeket. Viszont voltak szörnyű pillanatok is, a mélyszegénység borzasztó: láttam embert éhen halni, és ilyenkor sok minden átértékelődik.
Szudán – Száraz évszakban a kút körül
– Voltak félelmeid?
– Nem.
– Melyek voltak a legerősebb érzéseid induláskor?
– A neveltetés és a gyerekkori környezet fontos szerepet kap ebben. Én a nagyszüleim mellett szabadon tölthettem a nyarakat. Reggel úgy elmehettem, hogy este mentem haza, senki sem volt folyton a nyomomban.
Amikor elindultam Afrikába, a kíváncsiság is vonzott, de leginkább annak a vágya, hogy legyen meg az orvoslás teljes szabadsága. Érdekes a sors: a világnak abba a szegletébe kerültem, ahol ugyanazokkal a problémákkal szembesültem, mint amilyen a mi kisebbségi létünk itthon.
– Az életszínvonalbeli különbségeken túl, mit tudnál említeni?
– Óriási különbség van a társadalmi rétegek között, például rácsodálkoztam a 100 km-en belüli óriási társadalmi különbségekre. Van, aki nagyon gazdag, és van, aki nagyon szegény. Az orvosi ellátásban is tapasztaltam ezt: ha volt pénzed, megkaptál mindent, ha nem volt, semmit nem kaptál. Ez nagyon szomorú.
Erdei iskola
– Hogy jött a késztetés, hogy könyvet írj?
– Az El Caminó után (zarándokút, melyet Ildikó végigjárt – szerk. megj.) írtam meg az első könyvemet, mert egy hosszú fogászati procedúra szinte bezárt az otthonomba. Az előzménye pedig az, hogy Csíkszeredában remek magyartanárnőm volt, aki engedte, hogy csapongjon a fantáziánk. Amikor papírra vetettem a gondolataimat, megmutattam Vincének (Fekete Vince, kézdivásárhelyi író – szerk. megj.), aki azt mondta rá, hogy ezt nyugodtan ki lehet adni. Utána még öt könyv született, ami az utazásaim során összegyűjtött anyagokból állt össze. Muszáj volt kiírnom magamból azt a sok tapasztalatot, terápiás hatása volt.
– Beszélhetünk az ottani női szerepekről?
– Ahol én voltam, ott őshonos a poligámia. Egyre kevesebb gyereket vállalnak, hogy tudják iskoláztatni őket. Az nagyon tetszett, hogy a közösség öreg tagjait tisztelik a fiatalabbak, gyakran fordulnak hozzájuk tanácsért. Tény, hogy kevesen érik meg az időskort. Ami még feltűnt, hogy nagyon pontosan vannak leosztva a női és férfi szerepek, és ezen belül is a teendők: a férfinak megvolt a társadalmi szerepe, a nőnek a családban betöltött szerepe, és egyik sem volt fontosabb, mint a másik. Ez megadta a nőnek a nőiség, a férfinak a férfiasság megélését.
Helyi asszony fűszert présel
– Mi volt a legnagyobb tanulság?
– Már-már rögeszmémmé vált, hogy az ételt nem dobjuk ki, a vizet nem csurgatjuk fölöslegesen;
amikor az ember azt látja, hogy vannak, akik szó szerint éhen halnak, akkor sok minden megváltozik, leszokik a pazarlásról.
– Visszamész?
– Abszolút.
Névjegy: Dr. Turóczi Ildikó egyetemi tanulmányait 1985-ben végezte a temesvári orvosi egyetemen. 1990-ben általános orvoslásból szakvizsgázott Marosvásárhelyt, később akupunktúrát (Bukarestben) és addiktológiát (Budapesten) is tanult. Itthoni praktizálását követően 2011-től szabadúszó és önkéntes orvos, íróként öt könyv szerzője: Buen Camino – Jó utat! (2010); Álomcsapda – esszék, elmélkedések, naplótöredékek (2011); Változó idők Kamerunban – Fehér gyógyítóként a hegyi királyságban (2012); Boszorkányok, sámánok, varázslók – Esuföld, Kamerun (2015); Varázslatok, járványok, missziók (2019).
Fotók: Turóczi Ildikó archívuma
korábban írtuk
Ágota Walkes: A világ kicsi, tele végtelen lehetőséggel
Nevezhetjük világjáró embernek, egy innovatív tanulási módszer hírvivőjének, kalandkeresőnek is Ágota Walkest, de a vele való találkozás pillanatában egy, a világgal harmóniában élő nőt látunk, aki most épp Gyergyószentmiklóson foglalkozik tanulni vágyó diákokkal, fiatalokkal. A háromgyermekes édesanyával beszélgetve új értelmezést nyernek az újrakezdés, a nehézség, a munka és a célok kifejezések, hiszen aki több kontinensen kereste már a boldogulását, egészen kicsinek- és egy csodálatos helynek látja a
