– Mivel foglalkozik?
– Klasszikus magyar irodalomtörténetet és gyermekirodalmat tanítok, foglalkozom színháztörténettel, egyesülettörténettel. Emellett aktív kutatóként forrásfeltárással és szövegkiadással is foglalkozom, főként a 19. századi irodalom- és színháztörténet területén.
– És milyen út vezetett ide?
– Olyan családból származom, ahol mindig érték volt a tudás, fontos volt az olvasás. Ilyen szellemiségben nőttem fel, rengeteget olvastam. Mindig támogató iskolai környezet vett körül, hihetetlenül jó általános iskolai magyartanárom volt (Fridrik Rozália tanárnő), aki nagyon magas szakmai színvonalon foglalkozott velünk, örökké hálás leszek neki ezért.
– Mindig irodalomtanárnak készült?
– Sokáig tanítónő szerettem volna lenni, a mai napig hallatlanul fontosnak gondolom ezt a szerepet, aztán később már magyartanár. Így felvételiztem a magyar szakra, ami életem legjobb döntése volt. Mindig is egyértelmű volt az irodalom iránti vonzalmam, az iskolában én voltam az ügyeletes szavaló, számomra ezen az úton végül a legmeghatározóbb időszakot mégis az egyetemi képzés évei jelentették. Az a tudás, amit az egyetemen kaptam, az a szemléletmód, amit ez a képzés alakított ki bennem, gyökeresen meghatározta az irodalomról, szakmaiságról, a tudomány mibenlétéről való gondolkodásom, látásmódom.
– Az egyetem elvégzése után hogy alakult a szakmai pályája?
– Kihagyásokkal. 2004-ben végeztem az alapképzést, utána jött a mesteri 2005-től, közben a Kriterion Könyvkiadónál dolgoztam szerkesztőként. Majd következett a doktori képzés 2009-ig, egy pályázati vállalás miatt három év alatt meg is kellett írnom a doktori disszertációt. 2010-ben kaptam kutatói állást a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetnél, így néhány hónapig kutatóként dolgoztam, amit egy 2011-ben elnyert posztdoktori ösztöndíj időszaka követett.
A doktori képzés megkezdésekor akkori tanárom, ma kedves kollégám, T. Szabó Levente szemináriumok tartásával bízott meg, így
a doktori ideje alatt órákat tarthattam klasszikus magyar irodalomtörténetből az egyetemen, ami akkor nekem nagyon hasznos volt.
Aztán jó pár év múlva, 2018-ban meghirdettek a Magyar Irodalomtudományi Intézetnél egy olyan állást, ami nagyrészt megfelelt az én tudományos profilomnak, és ezt meg is pályáztam. Ekkorra az említett szemináriumokon már sok oktatói tapasztalatot sikerült felhalmoznom, és született közben három gyermekem. Mikor megkaptam az állást, a legkisebb már kétéves volt, így azt mondhatom, zökkenőmentesen munkába is tudtam állni. Valahogy minden jókor és jól összeállt.
– Én nem látok sehol nagy kihagyásokat! De amellett, hogy egy tanára bizalmat szavazott, így lehetőséget kapott az oktatói pálya kipróbálására, mi volt az elsődleges motiváció a tudományos pályára?
– Alkatilag olyan típusú ember vagyok, akit a kíváncsisága hajt, már egyetem előtt is kutattam a magam módján. Ellenállhatatlan kíváncsiság és tudásszomj kerít hatalmába, amikor történeti kérdésekről van szó. Régi korok világának a másságát, a múlt idők emberének a másságát belátni, érteni, szakmai kérdéssé tenni ezeket a dolgokat – ez valódi detektívmunka. Irodalomtörténésznek lenni számomra hullámvasútszerű intellektuális kaland. Rájönni eddig rejtett történeti összefüggésekre már eleve izgalmas dolog, de például olyan típusú kutatómunka is kapcsolódik ehhez, mint a forrásfeltárás.
Épp nemrég találtam egy elveszettnek hitt dráma kéziratot, az utóbbi időben összegyűjtöttem szintén elveszettnek hitt, több intézményben szétszórva található történeti forrásokat.
Kinyomozni, hogy ezek hol vannak, elmenni, elővenni őket, megnézni, összerakni… Rábukkanni egy-egy olyan szövegre, amiről azt hitte eddig a szakma, hogy nincsen meg, és kiderül, hogy mégis előkeríthető. Majd következik a textológusi feladatok (a textológus a szövegek kritikai kiadásával foglalkozik – a szerk. megj.) sokasága: kiadásra előkészíteni, értelmezni és irodalomtörténeti szempontból elhelyezni. Ennél izgalmasabb kihívást nem tudok magamnak elképzelni.
– A pályája elején volt valami aggasztó, ijesztő, riasztó a tudományos pálya kapcsán?
– A lelkesedésem mindig hatalmas volt, de a saját képességeimmel, a kompetenciámmal, rátermettségemmel kapcsolatosan folyamatosan kételyeim voltak, és vannak ma is. Középiskolás koromban folyton cserélődtek a bennünket oktató magyartanárok, emiatt nagyon esetlegessé vált a felkészülésem a magyar szakra való felvételire. Ráadásul nem is filológia, hanem biológia-kémia osztályban végeztem. És így, miután Kolozsváron elkezdtem a tanulmányaim, folyton úgy éreztem, hogy le vagyok maradva, ez a frusztráció mindig bennem volt, hogy sok a behoznivalóm, mindig rá kell dolgoznom, hogy valahogy tartsam a lépést. Ezek a beidegződések most is munkálnak bennem.
– Mi az, ami örömet okoz ezen a pályán most, 2025-ben?
– Egyrészt nyilván a kutatás és a hallgatókkal végzett mindennapi munka, az ő visszajelzéseik, lelkesedésük, haladásuk. Ez örök örömforrás és erőforrás is számomra. Másrészt nagyon fontosak a kollégák, a szakmai környezet.
Hatalmas öröm, hogy egy olyan munkahelyi környezetben dolgozom, ahol minőségi szakmai beszélgetéseket lehet folytatni, fejlődni lehet, mindig van kihez fordulni szaktudományos kérdésekben.
Mostanában például egy intézeti szemináriumsorozat kellős közepében vagyunk a Magyar Irodalomtudományi Intézetben. Nagyon sokat lehet tanulni egymástól ezeken a beszélgetéseken.
– Mikor volt a legutóbb sikerélménye?
– Nemrég voltam Csíkszeredában egy magyartanárok számára szervezett konferencián, ahol nagyszerű szakemberek társaságában, Tapodi Zsuzsa és Balázs Imre József kollégáimmal tartottam előadást. A konferencia végén megszólított egy magyartanár kollégánk, lelkesen gratulált, és megköszönte a forgószélszerű, lendületes előadásomat. Kimondhatatlanul jó érzés volt ezt hallani, mert nagyon szeretek forgószél lenni ilyen értelemben, számomra ez azt jelenti ugyanis, hogy meg tudtam ragadni a hallgatóság figyelmét, és magammal tudtam rántani abba a világba, amit az irodalomról való gondolkodás jelent számomra.
– Milyen fontosak a visszajelzések! Hogy ne csak elutasítást kapjunk egy pályázat vagy cikk kapcsán, hanem megerősítést is. És sikeresnek érzi magát?
– Ilyen lelkesedés után lelombozó lenne, ha azt mondanám: nem (nevet). Viszont én nem így szoktam gondolkodni a munkámról. Lenyűgözőnek látom azt, amivel foglalkozom, örömömet lelem abban, hogy irodalomtörténetet kutathatok. És ha bármit lehet tanulni abból, amit én csinálok, amit írok, amit elmondok órákon, hogyha néhány hallgató lelkesedését sikerül felkeltenem az adott kérdés, a tudományterület iránt, vagy
ha azt érzik, hogy úgy mentek el az óráról, hogy megtanultak valamit, akkor én már sikeresnek érzem magam.
Nem kompetitív közegként fogom fel a kutatói szakmai környezetem, hanem lehetőségként. Persze, ha objektíven mérhető sikerességre gondolunk itt, akkor számomra a legnagyobb sikert az jelentette, amikor a Magyar Tudományos Akadémia Textológiai Munkabizottsága Kiss József-díját nekem ítélték az egyik forráskiadásért. A sikernek ez is az egyik meghatározó jele számomra.
– Mi az, ami ma kihívást jelent a tudományos pályán?
– Két komoly kihívást érzek. Az egyik a személyiségemből ered: nagyon nehezen építek ki új szakmai kapcsolatokat. Ahogy telik az idő, egyre jobban zavar, és most már tudom, hogy ezt idejében meg kellett volna tanulnom, jobban kellett volna foglalkoznom ezzel a típusú önmenedzsmenttel. A másik kihívás nyilván abból adódik, hogy három kiskamasz édesanyjának lenni már önmagában hatalmas kaland és elköteleződés, és hát azért ez időnként kihívások elé állítja az ember oktatói-kutatói énjét.
– Vannak olyan kihívások ma a tudományos pályán, amelyek bármikor is hátráltatták volna a pályáját?
– Erre a kérdésre természetesen nem lehet hurráoptimizmussal válaszolni. Azt elmondhatom viszont, hogy ebből a szempontból nagy szerencsém volt, jól alakultak a dolgaim. Támogató, bátorító, segítőkész család és kollégák vettek körül, és voltak azért emlékezetes történetek e tekintetben. Például az első gyermekem születésekor vajúdás közben egyeztettem az épp kiadás előtt álló forráskiadvány utolsó simításaival kapcsolatban. Vagy például épp
a Kiss József-díjjal jutalmazott forráskiadás nagy részét éjszaka készítettem, mert akkor volt kisbaba a legkisebb lányom, és otthon voltam vele.
Napközben vele foglalkoztam, amikor a nagyobbak megérkeztek, mindhármukkal, és amikor este lefektettem a gyermekeket, akkor leültem forráskiadványt gondozni, és ameddig bírtam, dolgoztam rajta. Utána próbáltam kialudni magam, másnap kora reggel folytattam, amíg újra fel nem ébredtek a gyermekek. Összességében azt tudom mondani, hogy
egyértelműen megnyújtotta a pályám ívét az, hogy nő vagyok.
Hat éven belül három gyermek érkezése átalakítja az ember életét. De a rengeteg megértés és támogatás segített abban, hogy végig tudjak foglalkozni szakmai dolgokkal is. És ez nagyon erős belső igényem is volt. Az, hogy ki tudtam tekinteni a mindennapi teendők közül, hogy volt a napjaimnak olyan része, amikor lehetőségem volt szakmai kérdéseken gondolkodni, sokat segített abban is, hogy mindig újult erővel forduljak vissza az otthoni feladataim felé. Az volt az érzésem, hogy frissen tartja az elmém és a lelkem is.
– Vannak olyan kihívások, amelyekkel a férfi társaknak kevésbé kell megbirkózniuk?
– Minden statisztika ezt mondja, hogy igen, a férfiak általában egyszerűbben tudják építeni a karrierjüket, mint a nők. Nekem a doktori után kétévente születtek a gyermekeim, ez tagadhatatlanul eredményezett egy olyan nyolc-kilenc éves időszakot, amikor egyrészt
átstrukturálódtak a prioritásaim, másrészt szakmai szempontból kiszolgáltatottabbá váltam.
Persze, szerencsésen alakultak a dolgok, mert valahogy soha nem szakadtam el teljesen a tudományos munkától, mindig volt lehetőségem ezzel is foglalkozni, de oktatói állásra például akkor tudtam pályázni, amikor a harmadik, legkisebb gyermekem kétéves lett. A kicsi bölcsődéssé érésével indult igazából az oktatói vagy komolyabb kutatói pályám.
– Milyen tanácsot a fogalmazna meg azoknak a fiatal lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát, de bizonytalanok?
– Azt, hogy bízzanak magukban. Még ha ez közhelyesen is hangzik. Igazából tényleg az van, hogy számos ponton elbizonytalanodhat az ember, amikor egy ilyen típusú pályára lép. Strukturális okoknál fogva is indokolt lehet az a félsz, hogy sosem lesz lehetőség labdába rúgni. Bár tényleg akadnak ilyen helyzetek, de mégis folyamatosan elérkezünk ebben a folyamatban olyan állomásokhoz, amelyek rácáfolnak ezekre az előfeltevésekre. És be tudjuk bizonyítani saját magunk számára és mindenki számára is, hogy helyünk van egy ilyen pályán. És hogy nőként bátran tűzzünk ki magunk elé ilyen típusú célokat és ideálokat.
– Ha már a gyermekirodalom az egyik szakterülete, nem hagyhatom ki a kérdést: mit tanácsolna a szülőknek, pedagógusoknak, akik azon gondolkodnak, hogyan terelgessék a gyermekeket az olvasóvá nevelés útján?
– Ez mindig fogas kérdés – akár szülőként, akár szakemberként közelítünk hozzá. Tény, hogy a kortárs gyermekirodalom elképesztően gazdag és színes lett az elmúlt időszakban. Létezik egy külön, kimondottan gyermekeknek szóló irodalmi világ. Én azonban irodalomtörténészként mindig szem előtt tartom a magyar irodalmi hagyomány kérdését is: hogyan hasznosíthatjuk az elmúlt korok fontos, kanonikus szövegeit? Milyen hozadékai lehetnek a klasszikus irodalmi művek oktatásának a kortárs gyermekirodalmi művek iskolai feldolgozása mellett? Onnan indulnék ki, hogy
nagyon igazságtalan úgy tenni fel a kérdést, hogy: „Klasszikusokat vagy kortársakat olvasnak-e szívesebben a gyermekek?”
Egy ilyen kérdésfelvetésben a régi irodalom többszörös hátránnyal indul. Egyrészt ezeknek a szövegeknek van egy eredendő idegensége, hiszen a mai gyermekektől távolabb állnak mind nyelvileg, mind pedig a lapjaikon megelevenedő világ tekintetében.
– Ön szerint szükségük van ezekre az esetenként több, mint száz éve írt művekre a mai gyermekeknek?
– Az iskolában oktatott klasszikusok jelentős része eredetileg felnőttek számára íródott, ebből a szempontból is teljesen más logika szerint működik, mint a kortárs gyermekirodalom. Ezért a kettőt versenyeztetni nem érdemes, a klasszikus szövegektől nem várhatjuk el, hogy „eladják magukat” úgy, mint a kortárs művek.
Nekünk, felnőtteknek van dolgunk azzal, hogy utat találjunk hozzájuk – hogy a gyerekeket bevonjuk egy intellektuális játékba.
Nem eltüntetni kell a távolságot, ami köztük és a régi szövegek között van. Épp ellenkezőleg: láthatóvá kell tenni, hogy időben tőlünk messze születtek, és együtt rá lehet csodálkozni arra, milyen volt az a világ, amelyben például A Pál utcai fiúk játszódik.
A klasszikus szövegek azért is nagyon fontosak, mert a saját irodalmi múltunk legmaradandóbb szövegei (a kortársak esetében nem tudhatjuk még, hogy épp melyek bizonyulnak időtállónak, válnak majd klasszikussá a jövő generációi számára).
Irodalmi hagyományunk megismerésével pedig a kultúránk ölelését kapjuk ajándékba: másként látja, érti, értelmezi és alakítja saját világát az, aki ismeri a kultúrát, amibe beleszületett.
Az oktatásban én azokat a kortárs szövegeket keresem, amelyek segítenek kapcsolatot teremteni a klasszikusokkal. Ilyenek például Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen-kötetei, de ide sorolnám Berg Judit Rumini-történeteit is, amelyek a regényirodalmi hagyomány műfajváltozatait idézik meg nagyon színvonalas kötetekben.
Otthoni olvasásra viszont más típusú művek is nagyon fontosak, például érzékenyítő történetek, amelyek egy-egy élethelyzetet vagy iskolai problémát (az osztályon belüli bántalmazás) dolgoznak fel. Mindig az a kérdés, hogy mire szeretnénk használni az adott szöveget, mert a lehetőségeink tényleg változatosak. Jó hír, hogy
vannak kiadók, amelyek minőségi gyermekirodalmat adnak ki, odafigyelnek a nyelvezetre és a szöveg igényességére.
Emellett léteznek szakmai szervezetek, amelyek minden évben rangsorolják és díjazzák a legjobbnak tartott kortárs gyermekirodalmi alkotásokat – ezek iránytűként szolgálhatnak a válogatáshoz. Az olvasóvá nevelésnél kulcsfontosságú, hogy az olvasás ne feladat, hanem felfedezés legyen, hogy a gyermek megérezze: az olvasás örömforrás lehet. Egy jól kiválasztott kortárs vagy akár épp egy nagyszerű klasszikus mű lehet az, ami „behúzza” őt ebbe a világba, akárcsak egy forgószél.
korábban írtuk
Elana Andrews: A zene hidat képez
Elana Andrews neve elválaszthatatlanul összefonódott a Superar nevű nemzetközi programmal, amely túlmutat a zenei oktatáson, játékos és szeretetteljes légkörben vezeti be a gyerekeket a zene világába. Mert a zene mindenkié.
