„Én tényleg jól érzem magamat a bőrömben” – mondja huncut mosollyal. Mint egy kis tündér, játékos, vidám, szemei pajkosan csillognak. Egyedi stílusáról faggatom, miközben minden megszólalásával, gesztusával azt sugallja, a belső ragyogása az, ami egyedivé teszi, a stílus pedig egy olyan önkifejezési forma számára, ami önbizalmát erősíti. Egy különleges pulóver van rajta, bár ő csak legyint elismerő szavaimra. Nem a blúz különlegességével nem ért egyet, inkább a bókokat fogadja pironkodva.
A kor mulandó, a stílus örök
Nem az életkora határozza meg az embert, hanem a stílus, amely örök, a jókedv, az életigenlés, amely bennünk van, akár túl a hetedik X-en is. A csíkszeredai Drăghici Mária ennek ékes példája. Sokak csodálatát kivívta amikor 2022 nyarán egy rövid időre „modellnek állt”, és egy profi fotósorozattal mutatta be Miklós Kata designer egyedi kollekcióját. Igazán különleges élmény volt – ismeri el. „A felkérés meglepett, de a hiúságomat is legyezgette, gondolkodtam rajta, aztán beleegyeztem. Kata nem is értette, miért kértem gondolkodási időt, nem értette, ha ennyire merészen öltözködöm, mitől ódzkodom? Azt kérte, mutassam meg, hogy akár az én koromban is lehet ezeket a darabokat viselni.
Lassan saját magamat is meggyőztem, hogy talán nem leszek nevetség tárgya ezáltal. Aztán ott láttam azt a fiatal, gyönyörű modellt, aki régóta foglalkozik ezzel, és újra feltettem a kérdést magamnak, hogy mit keresek ott?
Amikor végül megláttam a fotókat, megnyugodtam, utólag pedig rengeteg visszajelzést kaptam. Most már azt mondom, hogy örülök a felkérésnek” – meséli. Nevet, amikor eszébe jut, amint megszólítja a fotós, hogy nem kell különösebben mosolyognia, pózolni, a fókusz a ruhákon lesz, de ő nem tud mosoly nélkül létezni. „Jelezte, hogy kis arrogancia jöhet a fotók kedvéért, de mondtam, nem tartozik az arrogancia az én személyiségemhez. Jó emlék. Persze ironizáltak a gyermekeim, hogy díva lettem, csak későre futottam be” – nevet nagyot.
Mert volt, aki különlegesnek látta…
Mindig is sajátos ízlése volt, vonzották a különleges ruhadarabok, akkor is, amikor nehezen lehetett hozzáférni ezekhez. Hatással volt a környezetére – ismeri el. A megjelenés, a stílus fontos – véli –, és talán mindennél fontosabb az, hogy jól érzzük magunkat abban, amit viselünk. „Falusi lányként nem volt ahonnan lássam, tanuljam. Igaz, édesanya sem volt az a tipikus, fejkendős falusi néni, s ez édesapának sem mindig tetszett. Néha feszengett,
hogyha elmentek egy-egy lakodalomba, és édesanya kicsit »kirittyentette« magát, akkor mindig megjegyezte ezt édesapa, olyan volt, mintha kicsit restellte volna.
A nővérem a sport révén, még gimnazistaként járogatott sokat külföldre – Csehszlovákiába, Jugoszláviába, Magyarországra – talán neki volt egy-két olyan darabja, ami más lányoknak nem. Gimnazistaként többször kaptam visszajelzést az osztálytársaimtól, érdeklődtek, hogy ezt vagy azt a ruhámat hol vásároltam. De, azt hiszem, én csak ráérzek dolgokra, s van is erre egy belső igényem, amire néha akár büszke is vagyok. Engem így fogadtak el, a férjem is, akinek néha azt is láttam a szemében, hogy különlegesnek lát. Milyen jó volt, hogy volt egy ilyen szem” – kalandoznak el a gondolatai.
Számtalan visszajelzést kapott már öltözködési stílusát illetően, volt, akinek a bátorságát hozta meg a merészebb stílushoz. Nevet, amikor meséli, hogy a kilencvenes évek elején, amikor megnyíltak a turkálók, „nem bírt magával”, képes volt sorba állni. „Teltek az esztendők, láttam, hogy velem egykorú nő nem »gyurakodik« már a turkálóban, persze én sem teszem azt, de a mai napig találok olyan darabot, ami tetszik. Most már nem vásárolok meg mindent. A férjem mondogatta, vigyázz, jön hétfő és a turkálóban árut cserélnek. Kicsi irónia is volt ebben, de elfogadtam, és mindig megmutattam, amit vásároltam. Aztán volt, amit viseltem, és volt, amit nem. Ha olyan helyen járok, és meg tudom engedni magamnak, ha látok egy jó darabot, akkor megvásárolom. A meglévő ruhadarabokat pedig összekombinálom” – magyarázza.
Titka nincs – szögezi le –, de azért csak elárul egy igen lényeges és megszívlelendő dolgot: nem zavarja az idő múlása.
Mindig békében volt a korával, ez szinte tudatos is, és hittel vallja, nem az évei száma határoz meg egy embert, hanem az, ahogyan él, milyen közegben, és mi által érzi jól magát.
Lehet ez öltözködés, kulturális tevékenység, kreatív dolgok befogadása, vagy barátságok ápolása. „Mindezek megélésében a korom számomra nem jelent gátat. Persze, sokszor én is felteszem a kérdést, hogy a jó érzés határáig tudom-e ezt csinálni, de egyelőre az igényem a szépre, a jóra erősebb, mint az, hogy esetleg én magamnak határt húzzak, vagy féket tegyek olyan dolgokban, amit még mindig megtehetek. Tudom, hogy a stílusom merész, főként az én koromban, de nem az évszámon van a lényeg, hanem a szellemen, a jókedven.”
Ajándék az élettől
Életerős és megerősítő kapcsolati hálója van, aktívan éli mindennapjait. Néhány éve elveszítette férjét, de nem magányos. Három unokája életében egy biztos pontot jelent, szoros baráti kapcsolatai visszanyúlnak legalább negyven évre, amire nem csak büszke, hanem az élet ajándékaként tekint rájuk, és ott van a sok kis óvodás, akiknek az útját évtizedeken át óvónőként, óvodaigazgatóként egyengette.
Rendszeresen sportol, a pilates az ő mozgásformája, és úgy alakítja a mindennapjait, hogy a számára fontos eseményeket a világért sem hagyná ki. Ha kell, késő este indul Székelyudvarhelyre, mert ott éppen táncháztalálkozó van, ha teheti, utazik, német nyelvtanfolyamra ját. „Nem mondom, hogy ez egy erény, de én ilyen vagyok, mert
ha valami nekem nagyon tetszik, vagy valahová nagyon el akarok menni, akkor én oda elérek, még akkor is, ha nagyon el vagyok a gyerekekkel foglalva.
Valahogy úgy szervezem az életemet, hogy ebbéli igényemet tudjam kielégíteni. És ebben nem volt gát az sem, hogy néha a férjem nem díjazta azt, hogy elmegyek otthonról. Házasságunk elején volt próbálkozás részemről, hogy őt is bevonjam, vigyem magammal, de nem az a fajta ember volt, aki ezt akarta, más dolgok érdekelték. Bár láttam, zavarja, hogy különböző eseményekre járok, rájött, hogy én ilyen vagyok és így fogadott el. És ez milyen jó. Szeretem az életemet, és megszerettem akár az egyedüllétemet is. Szeretek élni. Sajnos nagyon sok nőben nincs meg a bátorság, az akarat, hogy saját magáért tegyen dolgokat” – magyarázza. S folytatja az életében jelenlévő, szerethető dolgok sorát: szeret emberekkel találkozni, beszélgetni, gondolatokat cserélni, más életét megismerni.
Szeretetből szerelem
Hogyan kapcsolódott a hatvanas években egy gyergyóremetei fiatal lány és egy temesvári fiatalember élete egy gyergyói kis községben? – érdeklődök, és szívesen mesél. Friss diplomával a kezében, szülőfalujába helyezték, ott kezdett tanítani az iskolában. A falu fiatal állatorvosa pedig Temesvárról érkezett. „Bibi jó barátságban volt a szüleimmel. Valószínű, hogy ők kinézték maguknak, pontosabban a kicsi lányuknak.
Engem nem a fizikai adottságai fogtak meg, inkább az, hogy olyan más volt, figyelmes.
Örömmel, büszkeséggel mentem hozzá feleségül, s idővel erősödött meg bennem a gondolat, milyen jó nekem ez az élet, hogy milyen nagyszerű ember volt az én emberem. Azt hiszem, a szüleim is ezt érezték meg. Miután megszületett mind a két gyermekünk, Csíkszeredába költöztünk. Igazi úriember volt, soha nem próbálta a szárnyaimat levagdosni” – összegzi 46 éves házassága lényegét.
Határozott, amikor azt mondja, hogy ő egy elégedett ember, nincs benne panasz, s bár az időskor magával hozza a különböző problémákat, akkor sem szeretne majd panaszkodni. „Csak el ne felejtsem, mit fogadtam meg” – teszi hozzá nevetve.
Munkájában kiteljesedett, szeretettel tudott a gyerekekhez kapcsolódni. Sokat tanult a legkisebbektől – mondja –, sőt, játékos jókedvükből, vidámságukból sokat töltekezett. Teljes volt az élete – summázza békésen, nagy álmai nincsenek, csak azt szeretné, ha a mindennapjai továbbra is ebben a mederben folynának.
„Tudjak elmenni csütörtökönként a Zengő térbe, olyan koncertre, amire vágyok, a jazzfesztiválra, amit minden évben nagyon várok, és tudjak elmenni külföldre egy kicsit.
Ha én magamra vigyázok, azzal a családomnak is jót teszek. Én nagyon szeretem az embereket, nem is csalódtam bennük. És azt is elmondhatom, hogy jól érzem magam a bőrömben. Fontos, hogy tegyünk magunkért, és ez nem önzőség” – búcsúzik az önmagukkal harmóniában élő nők bölcs mosolyával.
