– Miért épp a terepfutást választottad, mit jelent számodra?
– Szülés után kezdődött, minden nap kimentem futni, napi 10 kilométert, mert a sport alapom megvolt. Testnevelő egyetemet végeztem, sportolónak indultam, de nem lett belőlem jó sportoló, mert nehéz volt, édesanyám Szovátán lakott. Hat hónapos volt a kislányom, amikor elmentem az első versenyemre, ahol második lettem. Attól kezdve nem volt megállás, ősszel már maratont futottam. Hogy miért ez a sport, és mit is jelent nekem? Ez roppant egyszerű: szabadság, énidő. Az az idő, mialatt ezt űzöm csak rólam szól.
– Elég kemény sportot választottál, biztosan nem könnyű teljesíteni a jelentős szintkülönbségekkel tűzdelt, több kilométer hosszú távokat. Mesélnél a motivációidról?
– Mivel nem lettem jó sportoló, mindig maradt egy kis űr a szívemben, és mindig vágytam egy kis kupára. Ahogy ez megadatott, nem volt kérdés számomra, hogy ez az én utam. Éreztem, hogy jó lehetek. Talán magamnak akartam bizonyítani, hogy értékes vagyok. A kitartásommal soha nem volt gond, mindig elérem a céljaim. A versenyeredmények is motiválnak. Tavaly csak első és második helyem volt. Ennél jobb motiváció azt hiszem nem is kell.
Idén magasabbra tettem a mércét, nehezebb versenyekre jelentkeztem, most már úgy érzem, ott a helyem a jó versenyzők között. Az edzőm mindig mosolyog ilyenkor, és azt mondja,
„ne a helyi “libakergetőn” vegyek részt és nyerjem meg, inkább egy rangos versenyen legyek tizedik, de arról mindenki tudni fog a világban.”
– Hogyan szoktál (fel)készülni a versenyekre?
– Edzés, edzés és edzés. A napi futóedzés mellett gyalogolok, plusz van erősítő edzésem is. Itt egyszerű dolgom van, mert az edzőm kitalálja, összerakja helyettem, én csak végrehajtom. Ő pontosan tudja, hogy mennyire vagyok terhelhető, ő készít fel a versenyekre. Fejben nem kell nekem különösebb felkészülés, hisz a sok hosszú edzés pont jó erre. Mindig egyedül futok, így van időm csak magamra figyelni: a nehéz körülmények – sár, hó, fagy, eső – is mind hozzájárulnak, és szép lassan beépül.
– Hol, milyen terepen szoktál edzeni?
– Főként a közeli Bekecs-tetőn. Többnyire nyitott rész, látható, így nem annyira veszélyes – persze itt is látok néha medvét. Emellett próbálok hegyeken is edzeni, ha lehetőségem engedi, elmegyek valamerre: például a közelmúltban voltam Ausztriában, ahol egy hetet a hegyek között futhattam.
– Volt rá példa, hogy „elfogytál” egy versenytáv közben? Ilyenkor mi ad erőt a folytatáshoz?
– Inkább az első versenyeimen „fogytam el”, de amióta edzővel dolgozom, nincs ilyen. Pontosan tudom, hogy milyen intenzitással kell futnom, hogy ne fogyjon el az energiám a verseny végére. Persze, van olyan, hogy elfáradok és lassulok, de ez a hosszabb távoknál normális. Volt olyan versenyem, amin az első kilométerben éreztem, hogy ez nem az én napom, hogy most nem fog menni. Ennek ellenére végigmentem, de az a verseny – az Ultra Trail Magyarország – csak rólam szólt – azt sem tudtam, hogy vannak más versenyzők. Végül második lettem, de az csak a hab volt a tortán. Igazából
az a verseny az én harcom volt önmagammal.
– Mi az a táv, ami a leginkább közel áll hozzád?
– A 100 kilométer a kedvencem és az ehhez közeliek. Ezen a távon érzem jól magam, de idén a fő versenyem 155 kilométer lesz, 10 000 méter pozitív szintemelkedéssel a Mont Blanc-on. (Terepfutás során a versenytáv nagyon változatos domborzaton zajlik, így a versenyzők nem csupán felfele haladnak, hanem számos alkalommal ereszkednek is. A 10 000 méter a versenytáv alatt megtett összes szintemelkedőt jelöli – szerk. megj.) Kicsit ijesztő kimondani, de bízom benne, hogy jó lesz.
– Hogyan kell elképzelni a start utáni időszakot, magát a versenyt? Gondolom, nagyon kell figyelned, hogy tartalékolni tudd az erőd, be tudd osztani az energiád…
– Start után az első óra kicsit nyomasztó. Sok az ember körülöttem, de szerencsére a stressz megszűnik bennem egy idő után, és elkezdem élvezni.
Gyakran veszem észre magamon verseny közben, hogy mosolyogva futok.
Persze vannak nehéz pillanatok is, de ez a megmérettetés attól szép, hogy nehéz. Az energiapótlásról is az edzőm gondoskodik. Pontosan kiszámoljuk, hogy mennyit és mikor vigyek be. Ezt mostanra már egész jól sikerült összerakni. Az erőm beosztását szintén ő segíti, a pulzusom tökéletesen mutatja, hogy mennyit bírok el.
– Számos megmérettetésen vettél részt az évek során, szép eredménnyel. Melyik ezek közül a legmaradandóbb és miért?
– A legmeghatározóbb versenyem az utolsó volt a Julian Alpokban, ahol a nemzetközi mezőnyben második lettem. Ez jelentős eredmény számomra, hiszen nagy kihívás volt. Végig csorgott az eső, fent a hegyen hóvihar volt, úgyhogy ez is egy óriási harc volt önmagammal.
– Hogyan látod magadat a jövőben, mik a terveid, elképzeléseid hosszú távon?
– Szeretnék rangosabb versenyeken részt venni. Most a Mont Blanc-ra készülök, ez a legnevezetesebb terepverseny, ott van minden terepfutó, aki számít. Nos, nekem jó pár év kellett, hogy oda merjek merészkedni. Erre készülök. Persze szeretnék még fejlődni, azon dolgozom folyamatosan, és hát
megy, amíg megy, csinálom, amíg jó nekem, amíg boldoggá tesz.
– Hogyan tudsz a hétköznapokban egyensúlyt tartani?
– A napjaim rutinszerűen össze vannak állítva. Testnevelő tanár vagyok, az órarendem pont megfelelő, délelőtt elvégzem a futó edzésem, ha végzek a suliban, gyalogolni megyek. Mire a lányom végez az iskolában, addig mindkét edzésem lejár. Marad az erősítő edzés, késő délután. Reggeltől estig pörgök, sokszor még így is marad szabadidőm. A kislányom heti négyszer sportol, a kondi edzéseim arra az időpontra teszem, így nem érzi a hiányom. A főzésbe sokszor besegít a családom, de igyekszem ott is eleget tenni. Megszokták, hogy az én életem erről szól, már senki nem kérdezi, hogy minek edzek annyit, csak azt, hogy hányra érek haza.
Fotók: Fazakas Bíborka archívuma
korábban írtuk
Fodor Emese: Start után csak versenyző vagyok
Fodor Emese sokszoros román bajnok hegyikerékpáros, ugyanakkor 2019 óta Európa-bajnok terepduatlonos. Emese szerint a hegyikerékpár – a lenyűgöző táj, a csend, a folyton változó évszakok szépsége mellett – az erőnlét, a koncentráció és a technikai tudás együttes játéka. Augusztusi lapszámunkban a mára mondtunk igent, annak minden hozadékával. Ezúttal a roppant fegyelmezett székelyudvarhelyi sportolót kérdeztük: mit mond neki a carpe diem, és mikor él igazán a pillanatban?
