– Úgy tudom, megmásztad a lépcsőfokokat, mielőtt a dobogóra álltál. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
– Amint sikerült szert tennem egy saját, megfelelő típusú és erősségű versenyautóra, már a nagypályákon róttam a köröket. Az évek során annyira sikerült fejlesztenem magam, hogy a Bad Petunia csapat tagjaként már bizonyítottam a Klausenburg Retro Racing versenyen és az országos szintű ROTAC-on (Romanian Time Attack) is, amely két pályát ölel fel: az egyik Marosvásárhelyen van, a másik Bukarest mellett. Így kell elképzelni a két pályát (a nappali falára rögzített két tárgyra mutat, amelyeken a pályák sziluettjei rajzolódnak ki).
– Ezek eredetileg kupaként szolgáltak? Látom, hogy különböző a formájuk.
– Igen, egyenként lehetett kigyűjteni őket, és az, hogy nekem teljes mindkettő, ráadásul egyszínű, arany, azt mutatja, hogy sikerült mindkét pályán megnyerni mind az öt futamot. Van, akinek aranyból, ezüstből és bronzból felváltva áll össze a pálya sziluettje, ezért nagyon büszke vagyok arra, hogy nekem mindegyik szelete aranyból van.
– Mikor fertőződtél meg ezzel az extrém sporttal?
– Amikor kicsi voltam, apukám ölében kormányoztam. Majd elkezdtem biciklizni, de nem sétabiciklizés módban, hanem triáloztam.
Mindig éreztem egy megmagyarázhatatlan vonzódást az autók iránt.
Amíg nem volt saját autóm, elég korlátoltak voltak a lehetőségeim, hiszen a szüleimével nem csinálhattam azt, amit akarok.
– Mikor változott ez meg?
– 2009-ben vettem az első saját autómat, egy szürke, 1991-es gyártású Hondát. Azzal már részt vettem a helyi ügyességi-, gyorsulási- vagy akadályversenyeken. Sikerült ezekben elsőre nyerni. Kezdetben csak hobbiként űztem a versenyzést, titokban azonban mindig a nagypályára vágytam, de oda kellett megfelelő autó.
2019-ben jött az áttörés, akkor a Klausenburg Retro Racing-en indultam, szintén sikerrel.
2020-ban neveztem be először a ROTAC-ra a Bad Petunia csapat tagjaként, ez egy Forma-1-es szintű versenypálya, ahol az egyik 3,7 km, a másik 4,13 km hosszú. 2020-ban nyertem meg először a Pocket Rocket kategóriát, majd 2021-ben újráztam. 2022-ben szünetelnem kellett, az autót muszáj volt fejleszteni, és ez újabb felkészülést igényelt. Sokan nem tudják, hogy mennyit dolgozunk a másodpercekért. Kívülről nézve olyan semmiségnek tűnik, miközben az autóban vért izzadunk miatta.
• Fotó: Ferencz Lóránt archívuma
– A szünet után hogyan sikerült újra pályára állni?
– A 2023-as idényben nem nekem volt a legerősebb autóm a mezőnyben, így szinte esélytelennek láttam a győzelmet. Az első fordulón második lettem, a Sprint versenyen pedig – ami párhuzamosan indult a ROTAC-bajnoksággal – első helyet szereztem. Akkor tudatosult bennem, hogy nincs minden veszve, mese nincs, oda kell állni egész évben, mert van esély.
– Hogyan képzeljünk el egy ilyen versenyautót?
– Súlylimit van, és minél könnyebb az autó, annál jobban lehet spórolni a másodpercekkel. A lóerő nincs meghatározva, sokkal fontosabb, hogy az autó könnyű legyen, minthogy több lóerő legyen benne. Ezért gyakorlatilag semmi nincs benne, ami nem muszáj. Külső személynek az autó belülről úgy tűnhet, mintha le lenne robbanva: plexi ablakok, kivágott ajtók, csövek és egy ülés, meg sebváltó.
– Mi volt a legnagyobb sebesség, amit elértél?
– Az én autóm 194 km/h-t fogott meg a pályán.
Arra nem vágyom, hogy közúton rekordokat döntögessek. Ezért nem ülök fel motorbiciklire. Mert tudom, hogy imádni fogom, és többet senki nem vesz le róla.
A habitusom és a versenyzés szeretete miatt csak veszélyt látok benne, ezért nem vágyom rá. Sokan kapacitáltak, hogy próbáljam ki, de mindig nemet mondtam.
– Mi játszódik le benned, amikor a rajthoz állsz?
– Az a legjobb érzés, amikor a boxból kihajtok, és látom, hogy az enyém a pálya, vele együtt pedig enyém az egész világ. Mindent ki tudok szűrni, száz százalékosan ott vagyok. Töredékmásodperc alatt történhet valami, ha nem vagy ott maximálisan.
– Miben különbözik az autóversenyző éned a mindennapitól?
– Mivel ki tudom élni magam a nagy versenyzésben, nincsenek olyan ambícióim, hogy a közúton is ezt tegyem. Az ugyanis tény, hogy
aki szereti a gyorsaságot, de nem versenyzik, az a mindennapokban éli ki ezt a vágyát, és ez nagyon veszélyes.
Bevallom, a szezon elején már bizsereg a kezem a kormányon, mert érzem, hogy az elmém már versenyezne. De amúgy nem vezetek gyorsan, átlagos autóvezető vagyok.
– Mit gondolsz a nőkről ebben a szakmában?
– Egyenlő félként tekintek rájuk, a példa is ezt mutatja. Sajnos kevesen vannak. Sokszor sokkal nagyobb az ambíciójuk, mint nekünk.
– Azon gondolkodtál, hogy mi lesz akkor, ha a lányaid is a versenyzést választják?
– Persze. A ROTAC-on vannak lányok is, akik ugyanazon a pályán szállnak harcba, mint a férfiak, nincs kivétel. Tehát ha a lányaimnak ez a sport fog tetszeni, támogatni fogom őket. Már azt is tudom, hogy ha oda jutunk, elkezdünk gokartozni, mert nekem ez hatalmas hiányosságom.
Minden autóversenyző gokarttal kezdte, nekem azonban kimaradt az életemből.
Nem mintha nem lett volna hol, hiszen csak a szomszédba kellett volna menni. A gokart azért fontos, mert ott fejlődnek ki a reflexek. Az autót ugyanis fenékből kell érezni. Fül és fenék – ez a két fő testrészünk versenyzés közben.
• Fotó: Ferencz Lóránt archívuma
– Mit tartasz a legnagyobb értékednek?
– Kitartó vagyok, azt csinálom, amit szeretek, és ebben a maximumot adom. Családcentrikus is vagyok,
az a legnagyobb öröm számomra, ha mind ott vagyunk a versenyen, és tényleg nagyon várom, hogy a lányok akkorák legyenek, hogy együtt élvezzük a versenyeket.
De ha nem fogják élvezni, akkor nem fogom erőltetni, inkább barbizunk.
– Versenyzés, énidő, család: hogyan állítod fel a sorrendet?
– A család prioritást élvez, és ezt nem azért mondom, mert ezt helyes mondani. Utána jövök én. Az énidő és az autóversenyzés ugyanaz nálam.
– Hol látod magad évek múlva?
– Úgy gondolom, hogy életem végéig autóversenyző leszek.
Mindig lesz egy autóm, egy újabb álmom. Most például az, hogy kimenjek egy nemzetközi versenyre, akár Magyarországra, akár távolabb. Ha nem lesz verseny és autó, nagyon nagy űr lesz bennem.
Ha a lányok is megszeretik, akkor az lesz az új feladatom, hogy őket egyengessem az úton. Jó érzés lesz átadni a tudást.
– Sosem fordult meg a fejedben, hogy túl veszélyes a hobbid?
– Én hiszek a sorsban, abban, hogy ami meg van írva, az úgy lesz. Ésszel csinálom, de nem is akarom túlgondolni, hogy mi mivel jár.
korábban írtuk
Az éremhalmozó olimpikonjaink elsöprő többsége nő
Románia 1900 óta vesz részt a legjelentősebb nemzetközi sporteseményen, és 96 éve képviseli nő az olimpiai játékokon hazánkat, ugyanis legelőször az 1928-ban, az Amsterdamban megrendezett olimpián szerepelt női sportolónk.