Az intézőjét, az én drága Édesapámat néha arra méltatta, hogy családi ügyeiről beszéljen. Így szereztünk arról tudomást, hogy a feleségét nagyon szerette, és mikor a felesége meghalt, nem volt kedve másodszor nősülni. A két kis grófi árva anya nélkül nőtt fel, és igen-igen kiváló emberek lettek. Azt hiszem, a lány, Katinka comtesse volt az idősebb, és igen korán férjhez is ment Barcsay Tamáshoz, ki oly nagy úr volt, hogy a király hercegi vagy grófi címet akart neki adni, de visszautasította, mondván, hogy a Barcsay név oly nagy, hogy a grófi vagy hercegi cím csak elcsúfítaná az ő nevét. Ugyanis Barcsay Ákosnak, Erdély egykori fejedelmének egyenes leszármazottja volt.
Bonchidai kastélybelső
A második gyermekét Miklósnak hívták. Mikor én megszülettem, akkor Miklós gróf harminc-harminckét éves férfi lehetett.
Majdnem sohasem volt Bonchidán, Budapesten sem kereste a mágnás ifjak társaságát, inkább a színészek, írók, költők társaságát kereste.
Beleszeretett Váradi Antal, az akkori színházak igazgatójának a lányába. A lány, Váradi Aranka, szintén színésznő volt, nagyon nagy híresség, a budapesti Nemzeti Színház örökös tagja. A kegyelmes úr nagyon büszke volt a fiára, mert Miklós gróf miniszter is volt, azonkívül az összes színházak főigazgatója, mindenek felett pedig kiváló írói tehetséggel volt megáldva.
A kegyelmes úr mindezekre nagyon büszke volt, egyben azonban hajthatatlan maradt. Semmiképpen nem egyezett bele, hogy a fia Váradi Arankát feleségül vegye.
Azt mondta, hogy várják meg az ő halálát. Az ő életében a fia nem köthet mesalliance-ot. A kegyelmes úr nem volt rossz ember, de volt két súlyos hibája. Az egyik, hogy elképesztően fösvény volt, a másik pedig, hogy állandóan attól rettegett, hogy éhen hal. Ez a két tulajdonsága néha nevetségessé tette, és inkább sajnálatra méltó volt ezért a két súlyos lelki defektusért. Ez a pénzéhség és kapzsiság érlelte meg benne azt a feltevést és elhatározást, hogy a Miklós-dombon szőlészetet állíttat fel. Édesapám százszor elmagyarázta, hogy a kegyelmes úr csak feleslegesen pocsékolja erre a pénzét, mert a talaj nem alkalmas a szőlőművelésre, azon kívül a domb igen szép kiránduló helynek, de nincs jó fekvése, ami igen fontos a szőlőnek. De
a kegyelmes úr azt mondta, kedves Vajna, maga olyan ügyes ember, hogy azt meg fogja nekem csinálni. Édesapám jól tudta, hogy a gróf lehetetlenséget kíván, de hát a parancs parancs volt.
Bizony, édesapámnak lett igaza, rengeteg költség és befektetés árán, hitvány, ritka szemű, savanyú szőlő termett. Mi, Sanyival nagyon élveztük a szőlőst, különösen a szüretet, mert akkor a földre terítettek hosszú-hosszú nagy „asztalt”. Finom pörkölt illat terjengett a levegőben, a cigányok húzták a szebbnél szebb dalokat és talpalávalókat, és mi Sanyival kedvünk szerint ugrándozhattunk. A dínomdánom azonban csak költséget okozott, a szőlődomb pedig semmi hasznot nem hajtott.
Egy szép nyári nap kora délelőttjén Édesapám kikocsizott a szőlősbe. Sanyit és engem is magával vitt. Mikor kiszálltunk a kocsiból,
Édesapám a legnagyobb megrökönyödéssel vette észre, hogy a vincellér megszegte az ő szavát, és épp ellenkezőképp csinálja a dolgát, mint ahogy ő megparancsolta.
Kérem, mondta, mit csinál itt, mikor én pont másképp parancsoltam? Tekintetes úr, instálom alássan, én úgy csináltam, ahogyan meg tetszett parancsolni, de éppen idejött a kegyelmes úr, és másképp parancsolta. Édesapám komolyan nézett a vincellérre. Most maga ezt abbahagyja, és úgy fogja csinálni, ahogyan én mondom.
Igenis, kérem, de ha idejön a kegyelmes úr, és látni fogja, hogy nem úgy csinálom, ahogyan ő mondja, még talán meg is vesszőztet. Hát kérem, tekintetes úr, ha így csinálom, így is nekem rossz, ha úgy csinálom, úgy is nekem rossz, és szomorúan lecsüggesztette a fejét. Hát hallgasson ide, jóember, mondta Édesapám. Mit gondol, kié ez a nagy-nagy birtok? A kegyelmes úré, felelt a vincellér. Ki fizet engem, az intézőt? A kegyelmes úr. Na, látja,
itt minden a kegyelmes úré, de egy az enyém, azt jegyezze meg! A tudás az enyém, és azt semmiféle kegyelmes tőlem el nem veheti!
Igenis, kérem, de a kegyelmes úr… Hallgasson, és ne mind bosszantson a kegyelmes úrral. Most megyek rögtön a kastélyba, és elintézem a kegyelmes úrral. A vincellér megnyugodott, Édesapám a kastélyhoz hajtatott, és olyan meggyőzően beszélt, hogy a kegyelmes úr rászánta magát, és végleg felhagyott a szőlészettel.
Veress Béláné született Vajna Rozália (Bonchida, 1906 – Kolozsvár, 1985), gróf Bánffy György intézője lányának emlékeiből.
Kiemelt képen gróf Bánffy György fiával, Bánffy Miklóssal / Fotók: családi archív felvételek
korábban írtuk
Gróf Teleki Mihály, az arisztokrata fogatos
Marosvásárhely emblematikus alakja volt. Édesapja, Teleki Domokos 1935-ben adta át neki a gazdaság irányítását, azt követően az öregek Budapesten éltek, csak nyaranta látogattak a Maros mentére. Gróf Teleki Mihály, Gernyeszeg utolsó birtokos gazdája – nemcsak az arisztokrata körök számára Micu bácsi – Kolozsváron és Toulouse-ban szerzett agrármérnöki diplomával, budapesti doktorátussal irányította 1944-ig a gernyeszegi mintagazdaságot.
