– Bethleniként a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végeztél tanítóképzőt, mi az oka, hogy tizenévesen egy fiúk körében népszerűtlen szakmát választottál?
– Nagyon sokáig az állatorvosi szakma lebegett célként a szemeim előtt. Apám állatorvos volt, édesanyám franciatanárnő, a kisebbik nővérem Enyedre járt óvóképzőbe, a nagyobbik Waldorf-módszert tanult Bukarestben. Tehát a családból hárman a pedagógusi pályát választották, én az állatorvosi felé hajlottam, csak vizsgázni kellett volna biológiából, kémiából és fizikából. A reál tantárgyak nem mentek, így maradt a tanítóképző.
A gyerekekkel mindig jól éreztem magam, gyerek tudtam lenni én is. Ha kisebbekkel találkoztam, el tudtam annyira lazulni, hogy úgy legyek velük, mintha az ő korosztályuk lennék.
A 90-es évek derekán a tanítóképző újra divatba jött, szükség volt utánpótlásra. A nagyenyedi kollégium pedig Erdély egyik legrégebbi iskolája, nagy nevek tanultak ott, ez is vonzó volt.
– Pedig tizenévesen már voltak állatorvosi „tapasztalataid”…
– Az elején bántam, hogy nem lettem állatorvos, mert abban is tehetséges voltam. Apám naponta kezelte a környékbeli állatokat, lovakat, teheneket, disznókat, és vitt magával. Még éjszaka is mentem, ha szólt a telefon. Magyarázta, hogy mit és miért csinál, így belenőttem, magamba szívtam a látottakat. Csuklóból ment, gyerekként sebet varrtam, injekcióztam, heréltem, és nagyon szerettem.
– Vicében, ahova tanítóként kerültél, néha úgy is szólítottak, hogy Doktor úr...
– Miután elfoglaltam a tanítói állást, ott laktam, mivel nem volt ingázási lehetőség, és hozzám jöttek a helyiek, ha az állataiknak egészségügyi problémáik voltak. A bonyolultabb eseteket elmondtam apámnak – nem akartam hályogkovács módjára beavatkozni –, és jöttem a megoldással, gyógyszerrel, kezeltem az állatokat. Mikor délben lejárt az iskola, ott álltak sorban az emberek a lakásom kapuja előtt, ki a disznóval, ki a tehénnel, egyesek Tanító úrnak szólítottak, mások Doktor úrnak. Azt is szerettem volna csinálni, még ha nem is annyira, mint amit most.
– Milyen volt tanító bácsiként megjelenni a gyerekek előtt?
– Izgalmas volt. Enyeden diákként mindig volt egy vizsgadrukk, mert jelen voltak az osztálytársak, tanárok, tanítók. Az elején nem is tudtam ellazulni, nem is lehet, amíg az ember bele nem rázódik rendesen. Miután elfoglaltam a vicei állást, más volt a helyzet, nagyon szerettem.
– Volt olyan oldala, amit nem szerettél?
– Nem szerettem magát a rendszert, a hiábavaló papírmunkát, a rengeteg statisztikát, összeállítandó dossziét, melyeket soha senki nem olvasott el. Két évig igazgató is voltam, pont az hárult rám teherként, amit a legjobban utáltam. Az, hogy pottyantós vécébe jártak a gyerekek, a rendszer számára nem volt fontos, csak a statisztika, hogy kiderüljön: minden nagyszerű. Én másképp csináltam volna, mert láttam, hogy ez sem engem, sem a gyerekeket nem viszi előre.
– Másképp is csináltad, megalapítottátok a Bástya Egyesületet, szórványkollégiumot hoztatok létre. Mi hívta életre?
– Vicéből a kommunista időkben az 5–8. osztályt átköltöztették a községközpontba, Apanagyfaluba. A 2000-es évek elején hozták vissza, a kis iskolából hirtelen nagy lett. Kezdetben 150–160 gyerek volt, de évről évre fogyott a létszám. 2003–2004-ben elgondolkodtunk: hogyan tovább, hisz az összes környékbeli magyar gyerek oda járt a Mellyes völgyéből. Elmentünk a papokhoz, az adataikból kiderült, hogy csökkenő a tendencia. Rájöttünk, ha azt akarjuk, hogy megmaradjon az önálló magyar iskola, és ne egy román igazgató jóindulatától függjön, valamit tenni kell, hogy megállítsuk vagy lassítsuk a folyamatot. Akkor még azt hittük, meg tudjuk állítani, az élet ezt felülírta.
– Hogyan kezdtétek a munkát?
– Elmentünk Dévára megnézni Böjte atya rendszerét, és a segítségét kértük. Próbáltuk a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak, kérdeztük: nem telepítené-e Vicébe egyik gyerekotthonát, mi integrálnánk a gyerekeket az iskolába, így egy időre meg lenne oldva a létszámcsökkenés problémája. Végignézett rajtunk és azt mondta: talpraesett társaságnak lát, ezt nekünk kellene megoldani. Abban segít, hogy kiküld egy missziós csoportot, amely felméri a helyzetet, a környékbeli gyerekeket. Csakhogy az így feltérképezett 20 gyerek tartotta fenn a helybéli magyar iskolákat, nem akartuk elvinni őket, hogy Vicében mentsük a menthetőt. Láttuk, hogy az idő az iskolák bezárását hozza, de nem akartuk siettetni. Így jött képbe Moldva.
– Hogy csángó gyerekeket ültessetek az iskolapadokba...
– Magyarfaluban láttam először, hogy a csángók az ottani körülmények között miként maradnak meg magyarnak. Nagy segítségünkre volt az akkor még Csíksomlyón élő Gergely István, ismert nevén Tiszti, mert voltak csángóföldi kapcsolatai, titokban járt ki misézni. Vicei származású, az ő ingatlanában működik a szórványkollégium. Már írattuk be az egyesületet, alakítottuk át az épületet, de kellett hozzá gyerek is. Elmentünk Moldvába, két hétig jártuk a falvakat, és találtunk is húszat, aki jött volna, így nagy sikerélménnyel hazatértünk. De közeledett a szeptember és eszünkbe jutott, hogy több helyen ellenségesen viszonyultak hozzánk, főleg a papok, így felhívtuk az embereket, és kiderült: egy gyerek sem maradt, aki jönne. Megfélemlítették a szülőket, hogy „eladják a gyereket a magyaroknak”, így visszaléptek. Visszamentünk Moldvába, és akiket sikerült megnyerni, el is hoztuk, első évben 12 gyereket. Második évben a fülünk botját sem kellett mozdítani, ingyenreklámként ők végezték a munkát helyettünk, hazamentek és elmesélték az itteni körülményeket, utána egyik gyerek hozta a másikat. Visszamentünk a mezőségi falvakba is, mert időközben megszűntek a magyar iskolák, így onnan is jöttek gyerekek. Nagyjából fele-fele arányban vannak csángó és mezőségi gyerekeink.
– Mit tudtok nyújtani nekik?
– Moldvában próbáltuk a kirívóan nehéz körülmények között élőket megkeresni, elmondtuk, kik vagyunk és mit ajánlunk, és hogy nem kérünk semmit cserébe. Sok helyen ez volt a döntő érv. De volt, hogy a kisebbik testvéreket is küldték, mert látták, hogy a nagy több lehetőséghez jutott azáltal, hogy nálunk tanult. Bentlakásban laknak, minden ingyenes: szállás, étkezés, a sporttevékenységek, hazautaztatás is. A ruháztatásukról, orvosi ellátásukról is gondoskodunk. Olyan ez, mint egy nagy család, s minden felelősség rád hárul.
Az általános iskola elvégzése után is támogatjuk őket, amennyiben magyarul szeretnének tovább tanulni. Több mint 90 százalékuk akar is. Ha egyetemre akarnak menni, azt is.
Volt egy gyerekünk, István, aki hatodikosként érkezett, és egy szót nem tudott magyarul. Gyulafehérváron járt a teológiai líceumba, egyetemet végzett szociális munkás szakon Kolozsváron, eddig nálunk dolgozott nevelőként. Amíg magyarul akarnak tanulni, támogatjuk őket, a többségük Nagyenyeden vagy Székelyudvarhelyen, szakiskolában tanul tovább.
– Az idei tanévben hány gyerekről gondoskodtatok?
– Vicében 21, Magyardécsében 19 gyerek volt. Ez az utóbbi évek legkisebb létszáma, évről évre csökken a gyerekek száma, még Moldvában is. Kisebb a gyerekvállalási kedv, sokan kiköltöztek Nyugatra családostól. Pár éve döbbentünk rá, hogy nem tudjuk megoldani a helyzetet. Az elején az volt a cél, hogy mentsük meg a vicei iskolát és vele a saját állásainkat. Ahogy megismertük a gyerekeket, tudatosult bennünk, hogy emberi életekről van szó, nem az intézmény a fontos, hanem a gyerekek. Őket pátyolgatni, terelgetni, úgy igazítani, hogy élhető életük legyen, bárhova is kerüljenek, magasztosabb küldetés. Azt kell nézni, mi jó a gyereknek, és nem biztos, hogy az a legjobb, ha visszamegy Moldvába. Ha emberként tudja élni az életét, az nagyon jó, ha magyarként, az már egy nyert ügy. Lesz belőle valaki.
– Most sok energiád, időd van, mivel nincs családod. Ha családos lennél, lenne?
– Szerintem családdal, gyerekkel is lehetne ezt csinálni, őket is bevonni, hogy a többi lurkóval együtt nőjenek fel.
– Szabadidődben régebb lovagoltál, pár éve motorkerékpározol. Megoldható együtt a kettőt?
– Jó lenne, de mindkettő költséges hobbi. Álmom, hogy legyen egy tanyasi házam és lovam, de messze állok attól, hogy megvalósuljon. Így a motorozással pótolom a lovaglást, mert hasonlít hozzá, bár a ló kiszámíthatatlanabb. A motornál csak te tévedhetsz, a lovaglásnál a ló is megtréfál, és meg is tréfáltak párszor. Régen sokat lovagoltam, majd évente Székelyföldön egyhetes-tíznapos csillagtúrákon vettem részt. Mióta megvan a motorom, motorozom. Pluszt is ad, mert lóval is be tudsz járni egy területet, de limitálva vagy, motorral többszörösét bejárod, látod a nagyvilágot. És szeretek új helyeket, embereket megismerni, szabadon kint lenni a természetben.
Fotók: Kerekes Zoltán archívuma
korábban írtuk
Pál Attila – Deszka: A közösségi ember, aki titokban vágyik magányra
Kemény motoros, azonban szeret pletykálkodni a piacon, színházi ember, de nem alkotó, erős férfi érzékeny lélekkel. Megannyi érdekes ellentmondásosnak tűnő jellegzetesség, ami egy beszélgetés alatt kiderült Pál Attiláról, alias Deszkáról. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. júliusi lapszámában jelent meg.)
